máj 9, 2021
10 Views
0 0

Wagner Nándor hazatérései – Párhuzamos életrajz Kiss Sándorral

Written by

A monumentális, folyamatosan új alkotásokkal gyarapodó, Bráda Tibor hatalmas ólomüveg ablakaival lassan kiteljesedő épület nemcsak spirituális központ, hanem az egykor Sztálin nevét viselő iparváros új szellemi, lelki, kulturális centruma és egyik fő látványossága lett. Jelentőségét, látogatottságát bizonyára nagyban emeli a világhírű szobrász Japánból érkezett alkotása is. A nagyváradi születésű, Budapesten, majd Svédországban élő, aztán 1967-ben Japánban letelepedő, a Felkelő Nap Országában 1997-ben elhunyt Wagner Nándor hagyatékát özvegye, Wagner Akiyama Chiyo és az Academia Humana Alapítvány gondozza. A társadalmi szervezet elnöke, az életmű lelkes patronálója, terjesztője, Kiss Sándor a munkatársaival sokat tesz Wagner Nándor lappangó munkáinak felkutatásáért, megmentéséért, és többek között neki köszönhetjük, hogy a japáni időszak fő művei közül néhány itthon is otthonra lelt nagyvárosi köztereinken.

A Japán vonzásában – Magyarok, akik szerették Japánt című kötet szerzője, Akihito császár kitüntetettje, a Felkelő Nap Rendjének birtokosa, Kiss Sándor, kereskedelmi diplomataként merülhetett el teljesen a távoli szigetország páratlan kultúrájában. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az ő tevékeny, mozgalmas élete is kész regény. Nippon iránti érdeklődése gyerekkorától kíséri, tudtam meg akkor, amikor arra kértem, ne maradjon a háttérben, Wagner Nándor és most épp a Mózes-szobor árnyékából kilépve végre önmagáról is áruljon el valamit: „Az eljapánosodásom ötévesen kezdődött Miskolcon, amikor a szüleimtől kapott feladatomat teljesítve a Szabó bácsihoz jártam tejért. Egyik nap egy nekem idősnek tűnő, valójában az édesapámnál alig korosabb úriember kijött az utcára, és megszólította a zajongó gyerekcsapatunkat: szeretitek-e a meséket? Érdeklődő csend lett. Elmondott egy távol-keleti történetet, és a következő ajánlattal élt: ha segítünk neki, bevisszük a tűzifát, kihamuzzuk a kályháját, mindennap mesél nekünk valamit. Kiderült, hogy diplomata volt az illető, aki szeretett volna eljutni Japánba. Ő kezdett megismertetni a Felkelő Nap Országával. Egy albumot mutatott, amelybe kivágott újságcikkeket, térképecskéket és képeslapokat ragasztott. A Japánnal kapcsolatos kivágósdi annyira megtetszett, hogy ez hobbiként a mai napig engem is elkísér. Borsod megyében – ahol az édesapám állatorvos volt, huszonhét községet látott el – úgynevezett japánosok is éltek. Olyan egykori magyar hadifoglyok, akik 1921–1922-ben Japánon keresztül érkeztek vissza a szibériai hadifogságból, és nagyon jó történeteket tudtak. Ez a távoli ország ezeken az élményeken, találkozásokon keresztül vált valamennyire kézzelfoghatóvá számomra. Olyan injekciót kaptam, ami meghatározta a jövőmet. Később ez a japánszerelem nem maradt plátói, az egyetem elvégzése után elkezdtem japánul tanulni a Hopp Ferenc Múzeum igazgatójánál, Major Gyula tanár úrnál, aki a József Attila Szabadegyetemen oktatott. Mi, hallgatók sokat köszönhettünk neki, például rajta keresztül kaptunk meghívókat a követség által rendezett kulturális eseményekre. Az óráin kívül is rengeteget beszélgettünk vele Japánról. Kedves szokása volt, hogy vasárnap délelőttönként a budai Sport Hotelbe járt, ahol kávé mellett fogadta a téma iránt érdeklődőket.”

Ám hiába a fokozhatatlan érdeklődés, a szigetországba való eljutás vágyálom maradt volna, ha Kiss Sándor nem követ el mindent, hogy szorgalmával és gondos aprólékossággal összeszedett ismereteivel érdemessé váljon a kinti tapasztalatszerzésre: „Szerettem volna ösztöndíjat kapni Japánba. Különböző lehetőségek nyíltak, sikerült a legfelsőbb szűrön is átmennem, elfogadták a kérelmemet, de az akkori főnököm – ahogy sok-sok évvel később megtudtam – azt írta a papíromra: nem javasolja a kimenetelemet. Engem végig az foglalkoztatott, hogyan találkozhatnék eleven japánokkal. Kiderült, hogy néhány tehetséges matematikus, közgazdász ösztöndíjas nálunk tanul. Felkerestem őket, jó barátságba kerültünk, és ezután egymást tanítottuk az anyanyelvünkre. A Világgazdaság napilapban egyszer csak megjelent egy álláshirdetés: Japánba, a magyar nagykövetség kereskedelmi kirendeltségére mérnök végzettségű munkatársat keresnek. A vonatkozó feltételsornak gyakorlatilag mindenben megfeleltem, megvoltak a nyelvvizsgáim is, úgyhogy jelentkeztem. Mondhatom úgy is, hogy Buddha rám kacsintott, mert 1981-ben a minisztérium tizenhat kiválasztott pályázót, köztük engem, két menetben levizsgáztatott, és végül én nyertem el az állást. ’82-ben kerültem ki Tokióba másodosztályú kereskedelmi titkárnak. Az első menetben öt évet töltöttem Japánban, majd 1992-től újabb hat évet, immár kereskedelmi tanácsosként. A munkámnak köszönhetően megnyíltak előttem a kapuk, még császári fogadásokon is részt vehettünk. A legfontosabb, legizgalmasabb feladataim a nagy kiállításokhoz, a magyar szereplések megszervezéséhez kötődtek.”

De mikor és hogyan ismerkedett meg Wagner Nándorral? „Amikor az első kiküldetésem végén a nagy nyári hőség miatt éjszaka csomagoltunk, néztük a tévét, és feltűnt a képernyőn Wagner Nándor, aki magyaros japán kiejtéssel a Filozófiai kertet mutatta be. Tudtam, ki ő, azt is, hogy Japánban él, viszont az a hír járta róla, hogy remete, nehéz vele kapcsolatba kerülni. Hazajöttünk. Amikor öt évvel később, ’92-ben újra kitelepültünk, Vida Mária kérte Budapestről Wagner Nándor címét. E megkeresés kapcsán, közvetítőként léptem először kapcsolatba vele. Az első beszélgetésünk rövidre sikerült, a részéről körülbelül ennyi volt: »A címemet kiadhatja, maga meg jöjjön ki hozzám, mert szeretnék magával beszélni. Viszonthallásra!« És lerakta. Ezután felkerestem a Tokiótól nagyjából százötven kilométerre lévő masikoi otthonában. Masiko egy kedves, húszezres városka, négyszáz keramikus műhellyel…”

A kérdésre, hogy jó barátságba kerültek-e Wagner Nándorral, Kiss Sándor az egyértelmű igenje mellett egy gyerekkorába visszavezető budapesti találkozás emlékezethomályból kiemelt, utólag összeállított képét is felidézte: „Nándi 1997-ben hunyt el, de ismeretségünk viszonylag rövid ideje alatt nagyon mély, mondhatni atyai-fiúi barátság alakult ki közöttünk. Rengeteg közös témát adott a kereskedelmi szakma és a szobrászat: közös problémák, nehézségek, tapasztalatok, stratégiák. Amikor időm engedte, elmentem Nándihoz, ő pedig a feleségével minden hétvégén bejött Tokióba vásárolni, ilyenkor is gyakran találkoztunk. Sokat voltunk együtt, rengeteget mesélt nekem az életéről. Az igazi áttörést az hozta, amikor kiderült: a nagycsaládunkhoz tartozó, a két világháború között főleg egyházi műveket készítő Makk József szobrász 1945 után – miután saját műterme nem volt – időnként Nándi akkori műtermében, a Várbazárban, a déli szárny 9-ben kapott lehetőséget arra, hogy alkosson. Ezáltal arra is rájöttünk, hogy én gyerekként, hat-nyolc éves koromban már találkoztam Nándival, amikor ügyek intézése végett Józseffel és édesapámmal meglátogattuk. Kaptam egy marék agyagot, hogy gyúrjam, aztán átmentünk megnézni a szomszéd műtermeket is.”

Milyen volt ez a művészember? Wagner Nándor portréfotóit és munkáit látva persze sejthető a válasz, de egy valóban különleges egyéniséget igazolt Kiss Sándor rövid jellemzése: „Képzeljünk magunk elé egy tanári kiállású, egyenes tartású, nagyon szép orgánumú embert, aki rövid tőmondataival rögtön képes lekötni a figyelmet, ugyanakkor enged beszélni is, és őszinte érdeklődéssel hallgatja meg a másikat. Nándit rendkívül precíz életvitel jellemezte, mondhatni, katonás rendben élt. Nyitottsága ellenére nem akarta eladni magát reklámgrafikusnak, pedig hihetetlen rajzkészsége volt. Egy vonallal képes volt lerajzolni valakit, aki éppen szóba került. Soha nem dicsekedett Isten adta tehetségének nagyságával, sőt, inkább azt az érzést keltette, hogy alkalmanként a beszélgetőtársai válnak alkotópartnerévé. Határozottan fogalmazott, ugyanakkor olyan harsányan tudott nevetni, hogy szerintem még az utcán is meghallották. Budapesten is többen úgy emlékeztek rá: még nem látták, de tudták, hogy ő közeledik, mert messziről felharsant az a bizonyos wagneri kacaj. Társasági ember volt, viszont nagyon megválogatta, hogy kikkel van együtt. A hozzá közel állókkal szívesen, humorral, barátilag diskurált. Amit igaznak tartott, azt keményen megmondta. A japánok is azért szerették annyira, mert időnként ugyan leszidta a hozzá fordulókat, de mindig igaza volt. Később sokan visszamentek hozzá; megköszönni a mesternek, hogy jó időben »kijózanító pofont« kaptak tőle. Sok művésszel találkoztam már, de aki ennyire szigorú lett volna önmagával, az életvitelével kapcsolatban, nem tudnék még egyet mondani.”  

A személyes, bizalmi vonatkozásokat az Academia Humana Alapítvány létrejöttének története sem nélkülözi: „Széles az említett Makk család, és tőlem függetlenül másodunokatestvérem, Makk István építészmérnök is fel akarta venni a kapcsolatot Nándorral. Kijött Japánba, kimentünk hozzá, ezután többször is találkoztak. Egy alkalommal Istvánt és engem Nándi elkapott a műtermében, és azt mondta: úgy döntött, mi ketten leszünk a művészeti hagyatékának gondozói Európában. Egy kis időre hazajött Magyarországra, itthon is beszéltünk erről, megerősítette a szándékát. Amikor 1997 nyarán visszament Japánba, az orvosok áttételes hasüregi daganatot diagnosztizáltak nála. Nándi erre megjegyezte: »Ha a Jóisten szólít, mennem kell. Az orvos szerint, ha nem vetem alá magam a műtétnek és az utókezeléseknek, mához két hónapra halott leszek.« Mivel augusztus 6-án kapta a diagnózist, nekem azt üzente: »Sanyi, gyere ki hozzám október 4-én!« Kimentem. Nándi jött le elém a pár lépcsőn, és vidáman kiáltotta: »Hazudott az orvos!« November 15-én hunyt el. Nem kért semmiféle kezelést, de a remek fizikai kondícióját tökéletesen megtartotta a halálát megelőző hétig.”

Az Academia Humana égisze alatt kezdődött a wagneri életmű összegyűjtése és népszerűsítése is: „Nándi kereste itthon a régi szobrait, a barátaitól értesült, hogy azokat levitték Székesfehérvárra; ott, a múzeumban meg is találta néhány alkotását. Amikor elindítottuk a Filozófiai kert Budapestre hozatalát, még nem tudta, hogy beteg. Megírta az ajándékozó levelet, közben mi a fővárosban kapcsolatba léptünk az összes illetékessel. A halálával ugyan a levegőben maradt az ajándékozás, de folytattuk az ügyet, így megvalósulhatott a szoborcsoport gellérthegyi felállítása. Fehérváron fölleltük József Attila-szobrát és a Corpus Hungaricumot, a többi munkájáról azonban nem volt hírünk, illetve csak annyi, hogy ahova levitték őket, az a helyiség beázott, semmi sem maradt meg. Végül a múzeum könyvtárosai segítettek: az elénk tett bevételezési napló további negyvenhat Wagner Nándor-művet jegyzett, amelyek egyszer csak egy elfalazott szobából kerültek elő. Ezután tárlatot rendeztünk belőlük Fehérváron, ahol az Anyaság gipszét is kiállítottuk. Az egyik látogató hívta fel a figyelmet arra, hogy ez a szobor annak idején elkészült, és egy albertfalvi óvoda udvarán áll. Kifaragtattuk, és a másodpéldány Miskolcra került, a Ferenczi Sándor Egészségügyi Technikum elé. A Földanyát Wagner Nándor születésének kilencvenedik évfordulójára, 2012-ben a budai várnál, a Bécsi kapu előtt helyeztük el.”

Eljutottunk a jelenhez: Dunaújváros, II. János Pál pápa tér. Mózes siet (f)elénk. Lendület, lelkesültség, indulat, aggodalom, elszántság, küldetéstudat, következetesség… – vélhetően mindenkinek mást sugall a tízparancsolattal erélyesen szembesítő bibliai alak. Kiss Sándor számára az eddigi munkájuk betetőzése, hogy ez a fontos Wagner-alkotás végleges helyet nyert a Krisztus Király-templomnál: „Tavaly volt az Osztrák–Magyar Monarchia és Japán diplomáciai kapcsolatfelvételének százötvenedik évfordulója. Nándi özvegye, Chiyo asszony ennek kapcsán ajánlotta fel Magyarországnak a Mózes-szobrot, amely végül Dunaújvárosba került. Nem véletlen a választás, hiszen ott található Nándi egyik korai munkája is, a szökőkutas Korsós lány a vízköpő békafigurákkal. Ezúttal Baltási Nándor plébános, Bráda Tibor üvegművész és Wehner Tibor művészettörténész, a Wagner Nándor-monográfia írója segítettek abban, hogy a Mózest felállíthassuk a templomnál. Nagy eredmény és rendkívüli öröm ez számomra, ami megkoronázta az ez irányú tevékenységeimet, Wagner Nándor ügyének képviseletét.”

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Kiss Sándor; portré: Kissné Székely Ilona 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.

magyarkurir.hu/hirek/kiss-sandor-wagner-nandorrol-es-mozes-szoborrol

Komment írása

Article Tags:
Article Categories:
magyarkurir · News
banner

Vélemény, hozzászólás?