márc 29, 2021
6 Views
0 0

Valamit valamiért – Malonyai Péter publicisztikája

Written by

Cesare Prandellinek elege lett. Játékosként a Juventusszal BEK-győztes (1985), olasz szövetségi kapitányként Eb-ezüstérmes (2012) volt a többi között, aktuálisan pedig a Fiorentina kispadjáról állt fel, közlése szerint azért, mert a mai futball már nem az ő világa. Prandelli 63 esztendős, 17 éves kora óta a labdarúgás áll(t) élete középpontjában, több mint négy évtized, éppen elegendő.

Indoka támadhatatlan, azt mondja, nem neki való már az a közeg, amelynek egész életében a részese volt, kellemetlenül érezte magát, mert nem lehetett – önmaga. Eljött az idő – mondta –, hogy lassítson, sőt megálljon, visszataláljon ahhoz az emberhez, aki valójában.

Távozását meglepetés kíséri, nem szokás mostanság, hogy ne arról beszéljen egy magasan jegyzett edző, hogy nem adja fel, csak a csapat, csak a labda, mert ez az élete. Lelkük rajta, az én meglepődésem a legörömtelibb, mindig fejet hajtok, ha valakinek az a legfontosabb, hogy önmaga maradjon.

Volt egy remek kabarétréfa a chilei világbajnokság (1962) után, amikor „baráti” szovjet döntés, azaz Nyikolaj Latisev bíró jóvoltából kiestünk a nyolc között, a legendás Kazal László jelenetének visszatérő mondata volt, hogy: „Nyugi, dagi, nem csak foci van a világon!”

És ez nem vicc.

Főként mostanság, amikor meccs meccs hátán, nincs megállás, a felhajtás hatalmas, az indulatok szintén, nagyon kell figyelnie a kívülállónak arra, hogy rátaláljon a lényegre: a futball – játék. Továbbmenve és visszatérve a Pradelli-meglepetésre, miért ne lehetne, maradhatna ember az edző, a játékos, akárki.

Volt rá a példa a múltban is, remélem a jövőben is lesz.

Nyolcvan esztendeje (1941) például Ginzery Dénes mondott le Prandellihez hasonló érveléssel a szövetségi kapitány posztjáról. Elege volt a többnyire személyeskedő támadásokból, amelyek nyomán hivatali felettesei finoman tudtára adták, hogy a cég tekintélyének is rovására mehet az ellene irányuló gyalázkodás. Ez döntött, elvégre a Budapest Főváros Elektromos Művek vezető tisztviselőjeként is jelentős kötelezettségei voltak.

De lejjebb, az amatőröknél is megesett, hogy hátat fordítottak a futballnak, pedig ott igazán a játék szerelmesei szolgáltak. Egy amatőrcsapat meg nem nevezett intézője közölte a Nemzeti Sport tudósítójával, hogy nem bírja tovább, folyton azt hangoztatják, hogy aki nem bírja pénzzel az iramot, az lépjen vissza. (Profizmus, ó!) Hát ő és a klubja nem bírja. Mindenesetre figyelmeztetése időtálló: „De vegyék tudomásul, hogy a magyar sportot nem csak pénzzel, hanem szívvel és lélekkel tették naggyá.”

Közelebb jőve az időben, emlékezetes Nyilasi Tibor esete (1979). Először csak azt tudtuk meg Friedmanszky Zoltán Fradi-edzőtől, hogy „Egyelőre nem számítok rá…”, két nappal később pedig, hogy nem edz vizsgáira és idegi fáradtságára hivatkozva. „Hogyan és mikor rendeződik az ő dolga, még nem tudom” – így sokat sejtetően Friedmanszky, s Nyilasi csakhamar bejelentette: abbahagyja futballt. Huszonnégy évesen. Elhatározása véglegesnek tűnt, indoklása pedig érthető. Az 1978-as világbajnokság után alapvetően őt és Törőcsik Andrást, az argentinok elleni vesztes mérkőzésen kiállított két játékost tették meg bűnbaknak, kaptak hideget-meleget – forrón (elnézést a képzavarért).

Sértegette az is, aki még a kezébe sem fogott labdát – megunta. Számvetést készített – mondta –, s úgy döntött, hogy vége. „Támaszt sehonnan sem kap az ember” – tette hozzá. Nem véletlenül, hiszen a Népsport nem győzött dobálózni a látványos közhelyekkel. A megfutamodás kitétel még a legenyhébb volt, az senkinek sem jutott eszébe, hogy nem csupán a villámok csapkodását kell elviselnie a nyilvánosság előtt élőknek, hanem a hatásait is.

Harót János Fradi-elnök néhány hónappal később elkényeztetett futballistaként beszélt Nyilasiról, de legalább elismerte, hogy „a szövetséggel karöltve megakadályozhattuk volna a dolgok ilyen fajta alakulását, de ki-ki a maga területén is hibákat követett el”. Végül Szepesi György MLSZ-elnök és a korábbi klasszis Sándor „Csikar” vette kezébe a dolgok irányítását, elmentek a futballistához és rábeszélték a folytatásra.

Hál’ istennek – teszem hozzá elfogultságtól sem mentesen, ám megjegyzem, ha Nyilasi Tibor kitart elhatározása mellett, egyértelműen elfogadom, elvégre az ő élete, tetszik, nem tetszik, semmi köze hozzá szövetségnek, klubnak, futballvezéreknek. Egy kívülálló nem tehet mást, el kell fogadnia a másik döntését, ha megváltoztatja, azt is, csak hatalmi gőg mondhatja, hogy az ő érveik erősebbek az érdekelt álláspontjánál.

Ami Nyilasit illeti, 1980. március idusán lépett újra pályára a Salgótarjánt legyőző Fradiban (1–0), az értékelés szerint „játékán nem látszott meg a hosszú kihagyás – gólja pedig győzelmet jelentett csapata számára”. Hiába, aki klasszis, az klasszis – ez az én kommentárom.

A közelmúlt története Louis van Gaalé, a holland edző vejének halála miatt 2017-ben döntött úgy, hogy nem vállal többé futballedzői állást. „Sok minden történt a családomban, ami megváltoztatta azt, ahogy látom a dolgokat” – indokolt a Bajnokok Ligáját (Ajax, 1995) és világbajnoki bronzérmet (Hollandia, 2014) nyerő, magasan jegyzett, keresett (Barcelona, Bayern München, Manchester United) edző, aki elmondta még, hogy már a 2014-es világbajnokság után, tehát még a családi tragédia előtt is gondolt a visszavonulásra, de a manchesteri ajánlat miatt elhalasztotta a döntést.

Itthoni példa Lendvai Miklósé is, aki futballistaként (23-szoros válogatott, légiósként Franciaországban, Svájcban, Belgiumban és Cipruson játszott) és edzőként is (ZTE) is letette a névjegyét. Úgy érezte, felőrlődik a magyar futballközegben, ezért a Hévízzel még nyert egy megyei bajnokságot 2016-ban, majd kiszállt. „Új célokat kell magam elé kitűznöm, új értelmet kell találnom az életemben” – határozta el, s valóban, vállalkozóként, de a kétkezi munkától sem félve találta meg önmagát.

Ami pedig az edzői életformát illeti, Lendvai szerint „olyanok, mint a vándormuzsikusok”, ami – mondhatnak bármit – aligha tesz jót a családi életüknek. „Tudom, hogy lesz, aki ezért neheztel majd rám, de legfeljebb beírhat az »üzenőfüzetembe«” – mondta még, és valóban. Mert biztos volt, aki megsértődött ezt olvasva. Megjegyzem, az a legkönnyebb.

Mindenki a saját életében van otthon, ezért leszögezem, hogy eszem ágában sincs megszólni azokat, akik gyötrődnek, de titkolják. Esetleg azért – és ez sem feltétlenül hibás alapállás –, mert el sem tudják képzelni, mihez kezdhetnének. Játékos is akad ilyen mifelénk, amíg maradhat, amíg nem teszik ki, ott poroszkál a keretben, leül a kispadra, be nem áll, a fizetése megvan, a prémium is, mi kell még? Kegyeleti futballistának hívom az ilyeneket, ismétlem, nem hibáztatva őket. Miért lenne bűn, ha valaki kihasznál egy jó helyzetet?

Az edzőknek persze nehezebb, ők jönnek-mennek, pontosabban hívják-küldik őket. Gyakran előfordul, hogy hosszabb a szünet két kispad között, ilyenkor a visszatéréskor olvashatjuk, hogy nehéz időszakon vannak túl. Egyértelmű, a képet csak az árnyalja, hogy kizárólag annál olvashatunk ilyeneket, aki újra a fénybe kerül. Aki nem? Gondolható.

Az általam szintén tisztelt, most éppen a Bp. Honvéd hívásának eleget tevő edző, Horváth Ferenc csapata kiesés ellen folytatott harcáról szólva azt mondta, úgy kell cselekedniük, mint a bérgyilkosoknak. Azaz: forró szívvel, hideg fejjel. Értem a hasonlatot, de csendben megjegyzem, hogy a bérgyilkosnál a szív sem lehet forró, érzelmekkel az ilyesmi nem megy. Mármint a gyilkolászás.

Ez persze mellékszál. Ahhoz pedig nem veszem a bátorságot, hogy bárkit is önismeretre biztassak. Tudom én, hogy valamit valamiért.

A valamin azért persze nem árt néha elgondolkodni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!  

www.nemzetisport.hu/minden_mas_foci/valamit-valamiert-malonyai-peter-publicisztikaja-2818051

Komment írása

Article Categories:
nemzetisport
banner

Vélemény, hozzászólás?