ápr 17, 2021
5 Views
0 0

Spányi Antal megyéspüspök: A szenvedés Prohászka Ottokár számára a kegyelem forrása volt

Written by

– 94 éve halt meg Prohászka Ottokár püspök, akinek évfordulója sokszor egybe esett már a húsvéti szent három nap liturgikus ünneplésével. Méltó, hogy a húsvéti események fényében emlékezzünk a nagy püspökre, aki a csendes szenvedést nagy Isten-tiszteletnek tekintette és a legragyogóbb, a napnál ragyogóbb ténynek írta le a feltámadott Krisztus megjelenését, aki teljesen átalakította, megváltoztatta az apostolok minden érzését, gondolkodását.

– Prohászka püspök ennek az egyházmegyének vezéralakja, kitörölhetetlen nyomot hagyott, – ahogy az első magyar szent család, Kaszap István, Bogner Mária Margit is – az itt élők életében, de nemcsak az egyházmegye szintjén, hanem az egész magyar egyházban. Prohászka Ottokár egy fénylő, ragyogó csillag, egy olyan ember, aki Istentől megáldott tehetségével az Egyházat kimagaslóan szolgálta, és az emberek felé a Jóisten szeretetét hitelesen tudta közvetíteni. A hitnek lángoló szónoka és hirdetője volt, aki nemcsak szép szavakkal beszélt a hitről, hanem igazán meg is élte azt. Élete ezért olyan példa sokak számára, hogy még ma is, 94 évvel halála után az emberek úgy emlékeznek rá – azok is, akik a közelmúlt történelmében elmerülve ismerték meg –, hogy meghatódottan tudnak rágondolni és róla beszélni. Prohászka püspök a hit embere volt, az egész életét odaadta az Istennek, nem csak félig-meddig és nem csak bizonyos alkalmakkor. Nem csak néhány ünnepen, amikor szentmisét mutatott be, hanem az egész élete során nagyon szép összhangban volt a benne lobogó hittel. Ez a hit irányított mindent benne, az egész gondolkodásmódját, amikor a természettudományokkal, teológiai kérdésekkel vagy filozófiával foglalkozott. Mindenben az Istent kereste és Istent próbálta meg felmutatni. Mindent úgy szemlélt és úgy beszélt az adott tárgyról, hogy az abban jelenlevő Istenhez közelebb vigye az embereket. Csodálatos adottsága volt ehhez, de a maga egyéni életében is ez az istenkeresés, az Isten szolgálata határozott meg mindent.

Legendák jártak arról, ahogyan imádkozott. Akik annak idején Prohászkát látták imádkozni, azt mondták, az a látvány egy lelkigyakorlattal felért, amelynek emléke egész életükben elkísérte. El tudom képzelni ezt, és

amikor a püspöki palota kápolnájában letérdelek és imádkozom, akkor mindig eszembe jut, hogy itt imádkozott Prohászka püspök és így kellene imádkoznom nekem is. Feladat és cél ez nekünk, amelyben ő nem megszégyeníteni akar minket példájával, hanem inspirálni, hogy ez lehetséges.

Hogy próbáljunk meg jobban imádkozni, összeszedettebben. Mert ha neki sikerült, akkor sikerülhet nekünk is. És egész életében, minden cselekedetében ez a keresztény hit vezérelte, az a tanítás, amit Krisztustól kapott. Ugyanúgy az egyéni életében, az egyházkormányzati teendőiben, de a keresztek viselésében, a megaláztatások elviselésében, a szegények hordozásában, az egyszerűség szeretetében. Mindabban, ami olyan érték, amit a mai ember is általában értéknek fogad el, csak nem tartja meg, nem ezt éli meg, hanem inkább azt keresi, hogyan tud az egyről a kettőre lépni, előbbre jutni, nagyobb tekintélyre szert tenni. Prohászkának megvolt a tekintélye, nem kellett felépítenie, mert belőle természetesen fakadt. És ami belőle fakadt, az az Isten ajándéka volt. Úgy gondolom, hogy

olyan hit élt benne, amely megtapasztalta nagypéntek szenvedését és sötétségét. És megtapasztalta húsvét fényét, ragyogását, dicsőségét, az új életet. A szenvedés hozzátartozott mindennapi életéhez.

Hittel szemlélte azt, ami rá vár, mert tudta, hogy Krisztus a feltámadás után az Egyháznak adta önmagát, és ez az Úr várja őt majd az égben.

– Ez a mostani húsvéti idő sok magyar családban hozott komoly, covidjárvány okozta veszteséget. Prohászka szerint a keresztet csak akkor lehet megszeretni, ha az ember Isten kezéből veszi át. A szenvedést nem lehet szeretni, és nem lehet szeretni a rosszat másként, csak úgy, hogy jól kerül ki belőle az ember. A püspök azt írja: „Krisztus azért szerette a keresztet, mert látta, hogy az dicsőségének s a világ legyőzésének fája. A diák, a tudós szereti a tanulást haszonért, élvezetért, dicsőségért; a beteg szereti azt a keserű medicinát, mert az egészségre gondol; Krisztus is szereti a keresztet Istenért s az emberért. Ebben van logika.”

– Valóban nagyon szomorú látni azt, hogy most már nemcsak a húsvéti időben, nemcsak nagyböjtben, hanem gyakorlatilag egy jó esztendeje az emberek szenvednek a vírus fenyegetettségétől. És egyre többen vannak azok, akik attól a veszteségtől szenvednek, amit a vírus következtében kellett elszenvedniük. Sok családban jelen van a gyász, házasok veszítették el a társukat, gyerekek veszítették el szüleiket, szülők a gyermekeiket, barátságok szűntek meg a bekövetkezett halál miatt. Az egyes embereknél bekövetkező személyes veszteségek mellett ugyanakkor a vírus, mint jelenlevő, fenyegető valóság, ott lebeg mindannyiunk élete felette. Ezért kell fohászkodnunk és imádkoznunk, hogy a Jóisten ezt a súlyos csapást valamiféle módon hárítsa el tőlünk. Azt látom, hogy küzdünk és harcolunk ez ellen, keressük annak az útját, módját, hogy milyen vakcinával, milyen gyógyszerrel, milyen módon tudunk megszabadulni a vírus fenyegetettségétől. De még teljesen megnyugtató válasz nem született. Valami olyan, hatalmas dologgal állunk szembe, amihez azt gondolom, mindenképpen a Jóisten kegyelmét, az ő segítségét kell kérnünk. Őt, aki a Szentlélek támogatásával, sugallatával segíti a tudósokat, segíti az emberi elmét, hogy a bajt le tudja győzni. De amíg ez nem történik meg, addig nekünk nincs más dolgunk, mint szembenézni ezzel. És ha ránk köszönt a próbatétel, akkor azt emberül, keresztényi hittel próbáljuk megélni.

A kereszt önmagában nem valamiféle olyan dolog, amelyet az embernek keresni kell. Sokszor azt hiszem, abba a tévedésbe esünk, hogy keresünk magunknak kereszteket és ezzel próbáljuk a Jóisten előtt úgy feltüntetni önmagunkat, mintha az érdemünk lenne.

Ha mi választottuk magunknak a keresztet, akkor hordozzuk azt, az a mi dolgunk, a mi próbatételünk, amit magunknak alkottunk, magunknak róttunk ki. És nem biztos, hogy ez közelebb visz a Jóistenhez. Viszont vannak keresztek, amelyeket az élet hoz elénk. Ezektől sokszor az ember próbál megszabadulni, próbálja lerázni magáról, próbál szabaddá válni ezektől a keresztektől. Pedig ezek lehet, hogy az Istennek az ajándékai és ha elfogadnánk, akkor közelebb kerülnénk Istenhez és önmagunkhoz is, a békességhez, a szelídséghez, az elcsendesüléshez, a saját törékenységünk és gyengeségünk elfogadásához. A keresztet az Úr Jézus elfogadta és magához ölelte, Cirenei Simon a keresztet a jeruzsálemi keresztúton segítette Jézusnak vinni. Azt olvassuk, hogy először lázadva, morgolódva, nehezen, de egyre inkább odaadva önmagát erre a szolgálatra, vitte a keresztet, segítette Krisztust utolsó útján.

Az embernek fontos, hogy megértse, a szenvedés nem önmagában érték, hanem lehetőség arra, hogy Krisztussal együtt szenvedjünk. A nehézségekben, a betegségben szenved az ember, fájdalmakat él meg. Próbáljuk meg ezeket az Isten jelenlétében megélni, úgy szeretni a magunk keresztjeit, mint ahogy Krisztus szerette az ő keresztjét, amelyből élet fakadt. Ha képesek vagyunk erre, akkor a bennünk való élet növekszik, és a körülöttünk való élet erősödik. De azt gondolom, ehhez az ember önmagában kevés, ehhez egyikünknek sincsen elegendő lelki ereje, nem várható el senkitől, hogy így próbálja meg az életét leélni. Ez kegyelem, ami mindig megadatik az embernek, amikor szüksége rá, egy adott helyzetben. Szüksége van rá, hogy az Isten akarata szerint tudjon megfelelni annak a kihívásnak, amivel találkozik. Ha ezt megérti, akkor könnyebbé válik a kereszt is; hogyha ezzel a kereszttel hadakozik, akkor nehézzé válik. Egy börtöntörténetet hallottam, miszerint egy szerzetes pap a börtönben a reggeli mosakodás alkalmával próbált fütyörészni, mert a lelkében egy dal szólalt meg. Mellette egy tábornok mosakodott, és amikor meghallotta, hogy a pap így végzi a tisztálkodását, bevallotta, már azon gondolkodott, felakasztja magát, hogy véget vessen értelmetlen szenvedésének. De megdöbbenve hallotta a papot, és azt gondolta, ha ezt így is fel lehet fogni, akkor életben marad és megpróbálja ezt az utat követni. Nem mindegy tehát, hogyan fogadjuk a keresztet, mit látunk a keresztben.

Egy másik szerzetes pap is sok börtönt, betegséget szenvedett el, sok mellőzést, nélkülözést, megaláztatást tapasztalt meg. Élete végén azt írta, „egész életemben boldog voltam”. Pedig emberileg nézve sok öröm nem volt benne, de Krisztussal élte az életét, Ővele hordta a keresztjét, és mint Krisztus keresztjét, szerette a magáét is. Ma, amikor a koronavírustól annyira szenvedünk, és annyi szorongással, félelemmel élünk, mert nem tudjuk, hogy nem leszünk-e holnap betegek, és már szinte mindig ott van a gondolatainkban. Akkor lehet nagy erő, megnyugvás, vigasz, bátorítás, ha azt mondjuk, hogy igen ez egy veszély, de Krisztussal együtt szembenézek vele és Krisztus segítségével próbálom ezt a helyzetet megélni. Megpróbálok hittel, reménnyel, szeretettel tekinteni rá, amennyire csak tudok, amennyit csak a Jóisten nekem tud adni.

– Prohászka azt vallotta, hogy Isten tud a rosszból jót csinálni, és a szenvedés, bár teher, kimondhatatlan kegyelmek forrása is lehet. Így írt: „Az Isten jón, rosszon vezet keresztül. A szenvedésnek legalábbis oly nagy feladatai vannak, mint az örömnek; azért a legszükségesebb az, hogy jóban, rosszban egyaránt a lélek-érvényesülés isteni akaratát lássuk. … A szenvedés nem torzítja el az embert, ha a fájdalmak közepette is a szeretet hasítja át szívünket.”

– Aki hitben tud élni – ami többet jelent annál, mint hogy elhiszem, hogy van Isten, van mennyország, és elhiszem, hogy Krisztus meghalt a kereszten –, aki hitben él, az ezeket a hittartalmakat megéli és számára alapvető igazság lesz. Mint akár a lét megtapasztalása, olyan nyilvánvaló evidencia számára. Aki így él a hitben, az újfajta valóságot tapasztal meg. Valamit, ami nem ennek a világnak a sajátja. Nem ebből a világból való vagyok, és Titeket is elviszlek majd Atyám világába – mondja Jézus az evangéliumban és így tanítja az Egyház. Ez a mi számunkra egy nagyon fontos dolog, mert ha belesüllyedünk önmagunk sajnálatába a próbatételek miatt, amelyeket ki kell állnunk, hogyha úgy gondoljuk, hogy minekünk nehéz a sorsunk és szerencsétlenek vagyunk, ha úgy gondoljuk, hogy mi többre lennénk hivatva, több járna anyagi javakból, megbecsülésből, boldogságból, bármiből, akkor nehéz helyzetbe kerülünk.

Aki azonban képes arra, hogy el tudja fogadni azt, amije van, amit az Isten ad neki és ezt megfelelő távlatba tudja állítani, akkor boldog lesz.

A Bethesda fürdőnél meggyógyított ember boldogan vitte az ágyát, nem panaszkodott, hogy hány évig vártam én itt már a bejáratnál, hanem boldog volt, hogy az Isten rátekintett és elküldte hozzá Fiát, Jézust – akit persze Ő még akkor nem ismert fel, és Ő meggyógyította, visszaadta az egészségét. És ugyanígy Péter és János is meggyógyították az Ékes-kapunál a béna koldust. Aranyam-ezüstöm nincs, de amim van, azt neked adom, a Názáreti Jézus nevében mondom, kelj fel és járj! – mondták az apostolok. Az ember tud tehát Krisztusra tekinteni, az Ő fényében nézni a világot.

De hogyan lát engem Krisztus, mit lát bennem most? A szenvedő, küszködő, vergődő embert látja? A keresztényt, aki próbál a nehézségeiben emberül helytállni, és az életét a hithez, az Egyház tanításához igazítani, az igazsághoz szabni? Látja-e bennem azt, aki ezáltal Istenhez akar közelebb kerülni?

Mert a hitnek az igazsága ott van a lelkünkben, ott van a tudatunkban, én is ezt kaptam és ezt tanultam, és ezt láttam a családi példákon otthon. Ez egy biztos pont az életemben. Prohászka püspök életében nagyon szilárdan állt ez hit, talán jobban fénylett, ragyogott az abból fakadó meggyőződése, mint általában magam vagy a hozzám hasonló mindennapi emberek életében. Ő példát mutat ebben is, hogy jöhet az életemben bármi, Istentől semmi el nem szakíthat, történhet bármi velem, minden csak alkalom arra, keressem és közelebb kerüljek az Úrhoz. Prohászka ebben bízott és remélt, amíg csak élt. És úgy gondolom, hogy ez az a keresztény remény, amely mindaddig kell, hogy éltessen bennünket, amíg el nem jutunk haza, az atyai házba, a mennyország örömébe.

Forrás: Berta Kata/Székesfehérvári Egyházmegye

Fotó és videó: Székesfehérvári Egyházmegye

Magyar Kurír

magyarkurir.hu/hirek/spanyi-antal-megyespuspok-szenvedes-prohaszka-ottokar-szamara-kegyelem-forrasa-volt

Komment írása

Article Tags:
Article Categories:
magyarkurir · News
banner

Vélemény, hozzászólás?