ápr 5, 2021
6 Views
0 0

Simone Troist – Cristiana Paccini: Megszülettünk, és nem halunk meg soha

Written by

Chiara és Enrico Medjugorjéban találkozott először egymással, 2002 nyarán. A lány 18, a fiú 23 éves volt. Egymásba szerettek, de nagyon sokat veszekedtek, kapcsolatukból hiányzott a harmónia. Többször szakítottak, de mindig kibékültek, civakodásaik dacára is  erősen kötődtek egymáshoz lelkileg. Assisibe utaztak hivatástisztázó kurzusra. Ott találkoztak Vito atyával, aki a lelkivezetőjük lett. A szeretet Istenéről tartott elmélkedéseinek hatására a két fiatal – bár addig is hívők voltak – attól kezdve teljesen Istenre bízta magát. Kapcsolatuk új alapokra helyeződött, és nem csupán megértették, de lelkükben is megélték: „a házasság szentté tud lenni, de úgy kell szeretni, ahogy Jézus szerette az Egyházat, mélységesen és totálisan. Ez a kereszt logikája: elsőként

ajándékozzuk önmagunkat a másiknak anélkül, hogy bármit kérnénk cserébe a hitvestől, eljutva végül a radikális önátadásig… Ha ez nem valósul meg, akkor a házasságot nem nevezhetjük hivatásnak, csak egyszerűen halálig tartó társkapcsolatnak.”

Az esküvőt követően Chiara hamarosan áldott állapotba került, de az ultrahangos vizsgálat kimutatta, hogy a magzatnak – kislány volt, Mariának nevezték el – nincs agyveleje. Chiarának nem volt ereje szóban közölnie az akkor éppen egy fájdalmas állkapocsműtéten áteső Enricóval a lesújtó diagnózist, levelet írt neki. „Az Úr egy igazán nemes feladatot bízott ránk; azt kéri, hogy fogadjunk be egy csodálatos teremtményt, akit mások eldobnának, gyűlölnének és valamelyik kórház szemetesében felejtenének.”

A házaspár az orvosok és keresztény ismerőseik tanácsai ellenére egyetlen percig sem gondolt arra, hogy elvetessék a teljesen életképtelen magzatot. Egyértelmű volt számukra, hogy Chiara megszüli a gyermeket, akit elvezetnek az Úrhoz. A könyv szerzői szerint Maria Isten valódi ajándéka volt. „Az Úr küldte őt, hogy megmutassa Chiarának, hogy a férje valóban szereti, és vele együtt mondhatja mindennap: Íme, itt vagyok. Hogy megtapasztalhassák: mennyire szeretik az Urat, és mennyire megmutatkozik számukra az Úr szeretete a mindennapi gondviselésen keresztül.” Az ifjú házaspár ebben a nehéz pillanatban érezte először, hogy mennyire összhangban vannak egymással. A kislány fél órát élt, temetésén a szülők zenéltek, énekeltek. Vito atya szentbeszédében úgy fogalmazott: „Azért vagyunk emberek, hogy szeressünk. Maria Grazia Letizia már kerek egész. Mindent megélt, amit meg kellett élnie.”

Chiara másodszor is várandós lett, de az ultrahangos vizsgálat most is rossz eredményt mutatott: a kisfiúnak, Davidénak nem volt lába, és a belső szervei sem fejlődtek ki megfelelően. Chiara és Enrico ennek ellenére most is örömmel és szeretettel élte meg gyermeke születését, aki hamarosan szintén a mennyországba távozott. Chiara így ír erről: „Én azonban hálát adok az Úrnak, hogy a kis Davide legyőzött, hálát adok Istennek, hogy Davidénak köszönhetően a bennem lakó Góliát végérvényesen halott; senki sem tudott meggyőzni minket arról, hogy mindaz, ami velünk történt, sorscsapás…

Hálát adok Istennek, hogy elpusztította a Góliátomat, és a szemeim szabadok, hogy távolabbra láthassak, és követhetik Istent anélkül, hogy félnék attól, aki vagyok.”

Chiara harmadszor is áldott állapotba került, a méhében hordozott kisfiú, Francesco egészséges volt, de ezúttal az édesanyánál állapította meg a vizsgálat, hogy a nyelvén rosszindulatú daganat növekszik. Chiarát megműtötték, és a műtétet követő, életének leghosszabb éjszakáján az ördög megkísértette: „Isten nem létezik, különben nem tenné ezt velem!” Abban a pillanatban hatalmas fájdalmat érzett a szívében. „Olyan egyedül éreztem magam, mint még sohasem, és nagyon sajnáltam, hogy ilyesmi eszembe jutott”. Chiara ekkor felismert egy még mélyebbről fakadó fájdalmat, a kereszten magát mindenkitől – egy pillanatig még a mennyei Atyától is – elhagyatva érző Krisztus fájdalmát.

A hit próbája volt ez, amit Chiara legyőzött. Reggel pedig a férje, Enrico Assisi Szent Ferencnek a tökéletes boldogságról szóló szavait olvasta fel. Chiara ekkor megvilágosodott: Isten nem hagyta el. „Csodálatos volt azt látnia, mennyire szereti őt az Úr azon a személyen keresztül, akit ő rendelt mellé.”

Chiara kisfia védelmében csak a szülés után vállalta a kemoterápiát és a sugárkezelést. Közben jobb szemére elvesztette a látását, a rák áttétes lett, egész szervezetében szétterjedt. Vito atya és Enrico mindvégig ott voltak mellette. Chiara lelkét pedig szenvedései közepette is betöltötte Isten szeretete. Földi halála napján Enrico megkérdezte: „Szerelmem, ez az iga, ez a kereszt tényleg édes, ahogy Jézus mondja?” Chiara mosolyogva, alig hallhatóan válaszolt, miközben tekintetét a tabernákulumról férjére fordította: „Igen, Enrico, nagyon édes.” Jézus valóban nem csapta be, ez a jó út. Chiara aznap délben halt meg, 2012. június 13-án.

A kötet szerzői szerint a rövid élete során rengeteg megpróbáltatáson, gyötrelmen átment Chiara nem a keresztet szerette, hanem azt, aki a kereszten függött, a Megváltó Jézus Krisztust. „Ez tette lehetővé, hogy a legvégsőkig szeressen, hogy boldoggá tegye az, hogy életet adhatott Francescónak.” Gyönyörűen fejezi ki ezt férje, Enrico:

„A halál, amely létünket kínozza, nem más, mint a remény kapuja.”

Továbbiak Chiara és Enrico átélt tapasztalatairól: www.chiaracorbellapetrillo.it

A könyvet Jánosi Dalma fordította.

Simone Troist – Cristiana Paccini: Megszülettünk, és nem halunk meg soha
Chiara Corbella Petrillo, az öröm tanúja
Szent István Társulat, 2021

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

magyarkurir.hu/hirek/simone-troist-cristiana-paccini-megszulettunk-es-nem-halunk-meg-soha

Komment írása

Article Tags:
Article Categories:
magyarkurir · News
banner

Vélemény, hozzászólás?