márc 30, 2021
6 Views
0 0

Maratoni anekdotagyűjteménnyel dolgozták fel a magyar rock történetét

Written by

Turán Eszter és Koltay Anna az elmúlt években három dokumentumfilmet is készített a rendszerváltás utáni olyan hazai zenei szubkultúrákról, mint a hiphop, az elektronikus zene vagy a hardcore – most pedig egy jóval nagyobb halmaz, a magyar rock történetét dolgozták fel több mint két és fél órában. A projekt már látatlanban grandiózus, hiszen amíg a hardcore vagy a hiphop egy jóval könnyebben behatárolható műfaj, addig a rock tág fogalom, amibe több tucat alműfaj is belefér a pop-rocktól a punkon át az extrém metálig, nem is beszélve a rendszerváltás előtti beatkorszakról. A BP Underground Rock Epizód klassz kordokumentum a 90-es és 2000-es évek rockzenei közegéről, azonban éppen a túl nagy fókusz és a készítők részéről néhol erősen érezhető rajongói attitűd miatt nem tud több lenni egy rakás, néhol kifejezetten szórakoztató anekdotánál.

A dokumentumfilm egészen régről, bőven a ‘60-es, ’70-es évekből indít, de aztán viszonylag hamar eljut a ’80-as évekig. Ez nem is feltétlenül baj, mert egyrészről ezt a korszakot már ezerféleképpen feldolgozták, és a megszólalók között is inkább harmincas, negyvenes, ötvenes arcok vannak, akik maximum a pálya széléről nézték végig a beatkorszakot. Az más kérdés, hogy ez a rész inkább amolyan kötelező körnek tűnt, mint indokolt szegmensnek. Ezt alátámasztja Nagy Feró szerepeltetése is, aki kb. az egyetlen megszólaló a hőskorból, de annyiszor és annyi helyen mesélt már a csövesekről, a rádióműsoráról és a Beatrice akkori szerepéről, hogy nem is baj, hogy túl sokat nem szerepelt a képernyőn, hiszen nagyon újat nem tud már mondani.

A ’80-as évekre ráfordulva aztán végre megjelennek azok a figurák, akik a maguk idejében – vagy még ma is – abszolút élték a rockot, és igazából a film utolsó percéig ezek a megszólalások adnak létjogosultságot a produkciónak. Az F.O. System és a Sex Action sztorizgatásai emelkedtek ki leginkább, mert egyrészről ez a korszak nincs annyira jól feldolgozva, mint a beatkorszak, másrészről az itt megszólaló zenészek (Mátyás Attila, Ganxsta Zolee, Szendrey Szasza) tudtak leginkább olyan új és/vagy szórakoztató történeteket mesélni, hogy kontextusba helyezzék a rendszerváltás környéki magyar rockzenei állapotokat.

Különösen Ganxsta karaktere érdekes, aki valószínűleg rengeteg embernek már úgy van meg, mint a tetovált fickó a celebes tévéműsorokból, aki szeret káromkodni és argentin focit nézni. Pedig többek között ő volt, aki behozta a Sex Actionbe a western stílust, majd egyik pillanatról a másikra rákattant a hardcore-ra, hogy azzal a lendülettel be is döntsék a felívelő karrierű Action zenekart. Itt volt az a pont egyedül a filmben, ahol kifejezetten vártam, hogy a szereplők még többet meséljenek, mert a Sex Action abból a szempontból mindenképpen kultikus zenekar volt, hogy a magyar rockzenei közegben nyílt titok, hogy Ganxstáéknak (akkor még El Skorpió névre hallgatott) volt a legsúlyosabb öltözői életük, és nagyjából első és utolsó zenekarként volt akkora groupie bázisuk, mint az amerikai példaképeknek.

Sex Action – Fotó: BP Underground

Hasonló okból volt kifejezetten szórakoztató Abaházi Csaba is, akit ma már főleg tévés és rádiós műsorvezetőként szokás ismerni, pedig a Sing Sing tagjaként sztereotipikus rock and roll életet élt a saját elmondásai szerint. Amíg Magyarországon a droghasználat a közszereplők körében még mindig erősen tabutéma, addig itt több veterán zenész (Abaházi, Papp Szabi, Junkies) is nyíltan beszél erről, különösen a ’90-es évekről, amikor először megérkeztek nagyobb mennyiségben a kábítószerek az országba.

Ha már említettük a nyugati példaképeket, annyit mindenképp érdemes leszögezni, hogy ha van tanulsága ennek a dokumentumfilmnek, az nem más, mint

a rendszerváltás utáni zenekarok komoly része úgy tudott sikeres lenni, hogy pont jókor voltak jó helyen, és pont olyan műfajba kezdtek bele, ami akkor beáramlott Nyugatról.

Ilyen például a Fresh Fabrik története is, akik egyike voltak azoknak a magyar zenekaroknak, akikről mindenki elhitte, hogy majd befuthatnak Nyugaton, hiszen jókor voltak jó helyen, és olyan minőséget képviseltek, hogy teljesen hihetőnek tűnt, hogy felszívja őket a nu- és rapmetálhullám. Még egy válogatásra is felkerültek olyan zenekarokkal, mint a Deftones, a Red Hot Chili Peppers vagy a Linkin Park. A filmben el is hangzik, hogy a Fresh Fabrik egy lépésre volt attól, hogy beinduljon a karrierjük, de hiába turnéztak, és jelent meg a lemezük Ausztráliában, a Warner végül nem nekik adta a 100 ezer dolláros promóciós csomagot, hanem egy másik feltörekvő zenekarnak, egy bizonyos Linkin Parknak.

Hasonlóan izgalmas sztori, amikor a Barbed Wire mesél arról, hogy jutott el hozzájuk a metallicás James Hetfield gitárja, vagy az, ahogy a fiatal Lee Olivér beszél arról, hogy még bőven küzdött a lámpalázzal, amikor felkérték, hogy kísérje Jon Lordot (Deep Purple) a Müpa-koncertjén, majd utána felkérték, hogy maradjon a kísérőzenekar tagja.

A film valahol az első harmada után kezdi elveszíteni a fókuszt, és akar lefedni láthatóan túl tág témakört. A rocktól eljutunk a hard rockig és a metálig de úgy, hogy közben a Junkies és a Tormentor között ugrálunk, egyik pillanatban Szekeres András arról beszél, hogy minden vágya volt fellépni az E-Klubban, a másikban Csihar Attila arról, hogyan hatott rá, hogy legyilkolták egymást a zenésztársai a Mayhemben. A Mayhem énekese 1991-ben öngyilkos lett (a helyére vették be Csihart), majd két évvel később a zenekar korábbi tagja, Varg Vikernes halálra késelte az együttes gitárosát, Euronymoust.

Black metal, thrash, grunge, nu metal, egymást váltják egyre rövidebb időközönként a stílusok, és egyre nehezebb koherenciát észlelni a filmben, hiszen mindenki beszél már mindenről, és nagyjából az tartja egyben ezeket a szegmenseket, hogy mindannyian valamiféle rockzenészek. Egyébként itt is azért akad kifejezetten érdekes rész, a Bedlam zenekar vagy a magyar grunge története például izgalmasan van tálalva, és itt hangzott el egy csomó olyan információ, amit elég kevesen ismernek.

Bedlam – Fotó: BP Undeground

A 2000-es évekre ráfordulva aztán megérkezik a káosz, amikor maguk a megszólalók is elmondják, hogy az egykori BPRNR-bulik éppen azért jöttek létre, mert az ott fellépő zenekarok semmilyen konkrét rock alműfajba nem tudták besorolni magukat. A néző pedig ebből annyit lát, hogy tetovált, pirszinges, rocker férfiak (és néha nők) anekdotáznak a saját fiatalságukról, de úgy istenigazából nem derül ki a laikus számára, hogy ez miért is annyira érdekes.

Nincs igazán társadalmi kontextus, nincsenek szociológiai környezetbe elhelyezve ezek a zenék és zenekarok, így csak egy rakás érdekes karaktert látunk beszélni, miközben néha felvillannak archív felvételek.

Személy szerint végig az volt az érzésem, hogy a stáb rajongói szemmel próbálta vizsgálni a ’90-es és 2000-es éveket. Ezt alátámasztja a film végén látható kis szöveg is, amelyben a készítők jelzik, hogy ez egy kifejezetten szubjektív film, és a korszellemet akarták bemutatni. Ezt később az egyik rendező is megerősítette, hogy alapvetően a kettejük kapcsolódási pontjairól és a személyesebb múltidézésről szól a film.

Valószínűleg ez meg is magyarázza, hogy egy rakás érdekes történet és személy nincs egyáltalán meghátterezve, elhelyezve egy koordinátarendszerben. Mintha csak a készítők csináltak volna több tucat (szám szerint 55 darab) interjút az általuk kedvelt zenészekkel, hogy aztán majd valahogy összevágják, hogy legyen némi kronológia is. Az egészet pedig feldobják archív képekkel és videókkal, de azoknak egy komoly része főleg a Rocktükör című műsorból és a Kettőnégy websorozatból vannak, amelyekhez azért bárki hozzá tud férfi az interneten, ha nagyon akar.

A HammerWorld szerkesztői – Fotó: BP Underground

A film vége felé már nem is zenei műfajok kapnak külön szegmenst, hanem olyan kérdések, mint a vidék vs főváros, nők a rockzenében vagy az, hogy mi a helyzete a műfajnak a jelenben. Ezekre már csak elkapkodott válaszokat tud adni a film, miközben pont itt kéne lennie annak a kontextusnak, ami végig hiányzik a filmből. Az ország kulturális Budapest-centrikussága többször is elhangzik, de nincs kifejtve, hogy ez például hogyan hatott a kisvárosi közösségekre, az ifjúság elvándorlására és megannyi megtört karrierre. A lezárás meg aztán tényleg a legnyomasztóbb végszó, amit ki lehetett találni, mert sikerült kihozni minden öregebb zenészből, hogy hát ma már minden rosszabb, régen minden jobb volt, és a mai fiatalok ilyenek meg olyanok.

A fókuszvesztés nehézzé teszi a közel három óra végignézését, amit valamennyire kárpótol a megannyi érdekes sztori, amit különböző zenekarok mesélnek a saját hőskorukról és a kezdeteikről. Szó se róla, kordokumentumnak abszolút megfelel a BP Undeground Rock Epizód, és becsületre méltó az a munkamennyiség, amit a készítők beleraktak, de a sokszor tetten érhető felületesség, a túl nagy műfaji merítés és a két készítő talán túlzott szereplése miatt nehezen követhető, hogy pontosan kik, miről és miért beszélnek, és úgy általában hol járunk időben a visszaemlékezésekben.

Külön fáj, hogy ott hevert a készítők lába előtt Báthory Zoltán (Five Finger Death Punch) vagy Csihar Attila (Tormentor, Mayhem) története, akik külön megérnének egy-egy saját dokumentumfilmet, illetve, hogy a filmben felbukkanó kultikus helyek csak említve vannak, de nincs hangsúlyosan kiemelve, hogy a Süss fel nap!, a Kultiplex, a Dürer Kert vagy a Petőfi Csarnok mennyire fontos szerepet töltöttek be a magyar könnyűzenében – és hogy ezeket ma már egytől egyig lebontották.

Csihar Attila – Fotó: BP Underground

Amíg a hardcore-ral, a hiphoppal vagy az elektronikus zenével tudtak mit mondani a korábbi filmek, ennek a mostani rockos epizódnak inkább nosztalgikus értéke van, mint informatív. Van, aki csak bulizni és csajozni akart, azért lett rocker, volt, aki lázadásból, és volt, aki csak úgy belekeveredett ebbe – nem igazán lehet átfogó konklúziót vonni. Ott van ellenpéldaként a Partizán fantasztikus dokuja a magyar punk történetéről, amelyben társadalmi, történelmi és politikai kontextusból is vizsgálják a témát, nem csak olyan szereplők szemszögéből, akik a színpadon álltak, hanem a kontextus elmagyarázásához értő megszólalókkal is. Ennek köszönhetően kapunk egy egységesebb képet a magyar punk hátteréről és gyökereiről.

A magyar rock esetében ez nem sikerült, bár valószínűleg nem is lehet egy ennyire tág műfaj esetében egységes konklúzióra jutni. Viszont kétségtelenül szórakoztató látni, ahogy a ’90-es és 2000-es évek underground hősei visszaemlékeznek a legjobb éveikre, és ahogy keserűség helyett vidámsággal gondolnak vissza arra, hogy szinte minden magyar zenekar ott volt egyszer fél percig a nagy áttörés kapujában, de aztán mindig közbejött valami.

A BP Underground Rock Epizód a dokusorozat többi részéhez hasonlóan a Cinego felületén érhető el.

telex.hu/szorakozas/2021/03/30/a-magyar-rock-tortenete-pont-annyira-kaotikus-mint-az-errol-keszult-dokumentumfilm

Komment írása

Article Categories:
Hírek
banner

Vélemény, hozzászólás?