máj 26, 2021
14 Views
0 0

Kezdeni kell valamit az orvosok és ápolók traumáival, különben baj lesz

Written by

„Nem engedhetem meg magamnak, hogy depressziós legyek” – mondta nekünk egy ápoló takarítás közben, egy 24 órás ügyelet után. Csakhogy a kiégés már a koronavírus előtt is komoly probléma volt az egészségügyi dolgozók körében, a járvány pedig nagyon nagy számban törte meg mentálisan a frontvonalban szolgálókat. Covid-osztályos orvosokat is kezelő pszichológusok szerint olyan sokan éltek át súlyos megrázkódtatást, hogy szervezett formában kellene támogatni a rehabilitációjukat, egyikük azonban inkább azt tapasztalta, hogy még önkéntes alapon sem engedik segíteni őket.

A harmadik hullám lecsengésével örvendetes módon csökken a kórházakban kezelt koronavírusos betegek száma, és mindenki abban a reménykedik, hogy az oltásoknak köszönhetően nem is térnek már vissza az elmúlt hónapokat jellemző rettenetes állapotok az intenzív és Covid-osztályokon. Kásler Miklós a múlt héten rendelkezett arról is, hogy a koronavírusos fekvőbetegek ellátásában részt vevőknek ki kell adni az éves rendes szabadságukat, ez azonban – ha az emberhiány ellenére sikerül is megoldani – sokaknál alighanem kevés lesz ahhoz, hogy feldolgozzák a mögöttük álló időszakot.

Szakemberek szerint a járványt a frontvonalban végigcsináló egészségügyiseket súlyos következményekkel járó pszichés ártalmak érték, amivel feltétlenül foglalkozni kell, a kormány által megtiltott nyilatkozatok dacára pedig sok orvosról és ápolótól lehetett már hallani:

ha ennek egyszer vége lesz, elhagyják a pályát.

„Mostanáig azt hittem, hogy a negyven munkaévemet az egészségügyben dolgozom le, de ez az elképzelésem az egészségügyben eltöltött tizenöt év után az elmúlt egy évben megváltozott” – mondta megkeresésünkre egy orvos forrásunk, aki intenzív osztályon teljesítette a frontvonalbeli szolgálatot, és kiégve érzi magát.

A kiégés már a járvány előtt is jelentős probléma volt az egészségügyi dolgozók körében, de az orvos szerint a Covid miatt a helyzet még rosszabb lett: számos kollégája érez hozzá hasonlóan, és gondolkodik azon, mi lehet a második karrierje, mert már nem motiváltak a gyógyításban, és „inkább elmennek cukrásznak vagy fodrásznak”.

Balogh Zoltán / MTI Lélegeztetett beteget látnak el védőfelszerelést viselő orvosok és ápolók a fővárosi Honvédkórház koronavírussal fertőzött betegek fogadására kialakított intenzív osztályán 2021. április 1-jén

Döbrentey Zsolt klinikai szakpszichológus becslése szerint az érintett egészségügyi dolgozók legalább 40-50 százalékénak kemény kihívást jelent majd a mentális igénybevétellel való megküzdés, körülbelül a negyedüknek rövid- vagy középtávú pszichológiai segítséget is kellene kapniuk ehhez, és nem zárja ki azt sem, hogy rossz esetben akár 10-20 százalékuk is kihullhat az egészségügyi rendszerből.

A háborúban nincs neurózis, élet-halál helyzetekben az ember leküzdi a félelmet, a szorongást, a depressziót, és a túlélésért mozgósítja a tartalék energiáit és a kompetenciáit. Utána azonban eljön a rágódás, az emésztés fázisa, ami ebben az esetben kiégéshez és poszttraumás stressz szindrómához vezethet

– mondja a pszichológus, aki több Covid-osztályon dolgozó orvost is kezel. „A nagy stresszkutató, Selye János mondta, hogy a stressz az élet sója vagy a halál csókja. Vagyis egy optimális mennyiségre szükségünk van belőle, attól lesz izgalmas az élet, de amikor gát nélkül ömlik ránk, az traumatizál, vagy villámgyorsan kiégünk tőle.”

Márpedig a Covid-osztályokon dolgozó orvosoknak számtalan stresszfaktorral kellett megküzdeniük. A pszichológus szerint ilyen volt az új helyzetben gyakran tapasztalt szervezetlenség és bizonytalanság, amikor gyakran naponta változott valami az osztályok működésében, vagy éppen hiányoztak a megfelelő információk, például hogy pontosan mikor lehet egy beteget az intenzív osztályra utalni. Tovább fokozta a stresszt a tehetetlenség érzése, hiszen a betegek nagy része olyan súlyos állapotban került kórházba, hogy nem lehetett megmenti az életét. A krízishelyzetet pedig csak mélyítette, hogy jó ideig senki sem tudta megmondani, meddig fog tartani. „Egy fizikai fájdalommal is könnyebben küzdünk meg, és kevésbé szorongunk tőle, ha megmondják, hogy jövő szerdáig el fog múlni, mint ha nem tudjuk, hogy meddig kell szenvednünk tőle” – magyarázza Döbrentey.

Egy másik pszichológus, Somoskői Soma elmondása szerint a világ más pontjain is azonos utóhatásokat regisztrálták az egészségügyi dolgozók körében: depresszió, álmatlanság, stresszhez kötődő kiégés, poszttraumás stressz. „Ezt a fogalmat háborús megrázkódtatások kapcsán használták először, és nem véletlen, hogy a járványban is frontvonalról beszélünk, hiszen ugyanazt a tünetegyüttest váltja ki. A poszttraumás stressz zavar és a nyomában járó kiégés 40-50 százalékban csökkenti a teljesítményt, az ebben szenvedők közül sokan vagy rengeteget kezdenek aludni, vagy képtelenek elaludni, mert újra és újra lejátszódnak bennük az átélt szituációk.

Ez krónikus fáradtsághoz, céltalan, öröm nélküli élethez vezet, megjelenik a reményvesztettség, a teljes koncentrációzavar, a szorongás, a gyász és később a depresszió. Akik ilyen helyzetben kerülnek, azoknak extrém támogatottságra van szükségük

– mondja a szakember, aki szerint az covidos ellátásban érintett dolgozók 30-40 százaléka küzdhet súlyos mentális nehézségekkel.

Egyénileg persze eltérő, kit milyen mértékben visel meg a rendkívüli terhelés, ahogy a tömeges halálozás feldolgozásában is nagy különbségek mutatkozhatnak. A sürgősségin vagy akár belgyógyászaton dolgozók, akik a munkájuk során egyébként is gyakrabban átélik, hogy meghalnak a betegek, jobban felkészültek erre, mint a más osztályokról – pszichiátriáról, nőgyógyászatról, bőrgyógyászatról – átvezényeltek. Döbrenteynek is volt olyan páciense, akivel külön kapaszkodókat kellett kialakítaniuk ahhoz, hogy szembe tudjon nézni a napi halálesetekkel.

Az azonban mindenkinek nagy próbatételt jelentett, hogy a különleges körülmények között hogyan férjenek hozzá a haldoklókhoz, hogy ha csak szimbolikusan is, de legyen, aki fogja a kezüket az utolsó percekben. „A védőfelszerelés miatt a pácienseimet leginkább a hangjukról ismerték fel a betegek, de volt, ahol a dolgozók fényképet tűztek a szkafanderre. Nem járványhelyzetben ilyenkor beengedik a hozzátartozókat a betegekhez, most azonban a személyzetre maradt a haldoklás rítusának gyakorlata, az öltözet miatti személytelenség azonban ezt is megnehezítette” – mondja Döbrentey.

Balogh Zoltán / MTI Védőfelszerelést viselő ápoló megsimogatja egy beteg kezét a koronavírussal fertőzött betegek fogadására kialakított intenzív osztályon az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetben 2020. május 5-én

Szerinte a covidos gyógyítás már-már „iparszerű” menete szintén nagy stresszforrást jelent, az orvosok számára ugyanis a legtöbb esetben meglehetősen szűk eszköztár áll rendelkezésre, a gyógyító beavatkozások rutinszerű ismétlése már önmagában frusztráló, különösképpen úgy, hogy közben a szemük előtt halnak meg a betegek, és ők nem tudnak mit tenni ellene. „Majdnem mindegyik orvos beszámolt arról, hogy az egyik legnagyobb nehézség a kompetenciahiány volt, különösen azoknál, akiket más osztályokról vezényeltek át. El lehet képzelni, hogyan érezte magát mondjuk az a nőgyógyász, akinek szakmája jeles képviselőjeként néhány hét alatt kellet megtanulnia, hogyan kell covidos betegeket ellátni. Ezek a szakemberek megszokták, hogy fontos döntéseket hoznak, azokért nagy felelősséget vállalnak, ha pedig egy probléma kezelésében valami nem jön be, akkor keresnek egy másik megoldást. Itt azonban nem sok mindent tudtak csinálni, ezért újra és újra át kellett élniük egy elégtelenség-érzést. Ez aztán bűntudattá változott bennük, ami egy érett személyiségnél csak úgy tud oldódni, ha biztosak lehetünk benne, hogy adott helyzetben minden tőlünk telhetőt megtettünk, vagy van mód a jóvátételre.”

Kapcsolódó

„Minden órában szólt a csengő, hogy a holttesteket át kell vinni a hűtőszobába”

A kórházi ápolókat a világon mindenütt komoly érzelmi trauma érte a koronavírus-járvány ideje alatt, miközben akár több tízezren is meghalhattak közülük. A szakemberek most azt akarják, hogy a nehéz időszakot reformok kövessék az egészségügyben. Sokan már a pandémia alatt elhagyták a pályát, másokban viszont megerősödött a hivatástudat.

A tömeges szenvedés és haldoklás tapasztalatát természetesen nem lehet letenni a kórház kijáratánál, kénytelenek hazavinni magukkal. „Folyamatosan égette őket ez a munka, marha nehéz volt számukra magánemberként létezni. A szociális háló rendkívül fontos egy ilyen háborús helyzetben, de van olyan orvos páciensem is, aki magányosan csinálta végig az egészet. Ugyanakkor a családban élőknek is pokoli nehéz volt rekreálódni, érzelmileg megközelíthetetlenné váltak, nem volt idejük a gyerekeikkel foglalkozni.”

A poszttraumás stressz egyik ismérve, hogy sokáig lappang az emberekben, és bár erről ma már hajlamosak vagyunk megfeledkezni, a hosszú távú pszichés következményeket tekintve fontos tényező, hogy az első hullám alatt nemhogy oltás nem volt még, de a védőfelszerelések is hiányoztak. Emiatt az egészségügyi dolgozók nemcsak sokkal nagyobb veszélynek voltak kitéve, de attól is szorongtak, hogy megfertőzhetik a hozzátartozóikat – hívja fel a figyelmet  Somoskői Soma. „Nemcsak a betegek izolációját élték át, de a családjuk védelmében nagyon sokan vállaltak maguk is kényszerizolációt egy olyan stresszhelyzetben, amikor nap mint nap a halállal kellett szembenézniük. Még tovább fokozta a nyomást, amikor már az dilemma is felmerült, hogy kinek az életét kell megmenteni a betegek közül.

Óriási, tényleg csak háborús helyzetekhez hasonlítható súly az, amikor élet-halál kérdésekről kell dönteni, a rendkívül magas halálozási arány miatt pedig ehhez társult még egy permanens kudarcérzet is.

Noha többek között a pszi.hu oldalon számos pszichológus ajánlott ingyenes segítségnyújtást, megkeresésünkre jó páran közülük arról számoltak be, hogy egyelőre kevés egészségügyi dolgozó fordult hozzájuk. Döbrentey Zsolt szerint ez azért lehet, az orvostársadalom a gyors, felelős döntések meghozatalára szocializálódott, amihez a szoros hierarchia mellett is nagy autonómia társul, vagyis azt szokták meg, hogy maguk oldják meg a problémáikat, kevésbé van benne a gondolkodásukban, hogy segítséget kérjenek, hiszen ők maguk a segítők.

A nekünk nyilatkozó intenzíves orvos szavai is egybecsengenek ezzel, szerinte az egészségügyi dolgozókra nagyon is jellemző, hogy nem mutatják ki a mentális problémáikat. „Mindenki próbálja leplezni, hogy még véletlenül se higgyék róla, hogy depressziós, vagy hogy »hisztizik«” – fogalmazott.

Balogh Zoltán / MTI Védőfelszerelést viselő orvosok vizitelnek a fővárosi Honvédkórház koronavírussal fertőzött betegek fogadására kialakított osztályán 2021. április 1-jén

Döbrentey ezzel együtt azt üzeni nekik, ha valakit olyan mélyen ütöttek meg az átélt élmények, hogy álmatlanság gyötri, az alkoholhoz kell nyúlnia, vagy a depresszió tüneteit észleli magán, akkor feltétlenül kérjen segítséget.

Somoskői Soma ehhez hozzátette: a magyarországi pszichés kultúrára egyébként is jellemző, hogy míg az emberek a testi egészséget fontosnak tarják, a lelki egészséghez kapcsolódó dolgokat már gyanakodva fogadják. Ezt tükrözi az ellátórendszer állapota is. „Ha bemegy egy kórházba, a legrosszabb állapotban a pszichiátriai osztályt fogja találni, ehhez képest a járvány alatt a kormány a pszichiátriai intézményeket szinte felszámolta, a nővéreket áthelyezte, az amúgy is gyenge lábakon álló rendszer ettől még jobban megroggyant” – mondja.

Bár sok múlik azon is, hogy az egészségügyi dolgozók egyénileg milyen mértékben veszik majd igénybe a terápiás lehetőségeket, mindkét általunk megkeresett pszichológus egyetért abban, hogy az extrém mentális traumák feloldására szervezett támogatást kell kialakítani az egészségügyben.

Csakhogy Somoskői Soma eddig ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalta. Mint elmesélte, még az első hullám idején létrehoztak kollégáival egy Segítőháló nevű szervezetet, hogy önkéntes alapon mentális támogatást nyújtsanak az egészségügyi dolgozóknak.

Már nagyban tárgyaltunk a győri kórházzal és egy 2500 fős idősotthonnal is, szerveztük a csoportokat, amikor egyik pillanatról a másikra gyakorlatilag letiltották az egészet. Ez azt követően történt, hogy a hadsereg átvette a kórházak irányítását. Győrben meg is mondták, hogy azért nem segíthetünk, mert megtiltották, hogy bármilyen információ kikerüljön a kórházból, az idősotthonnal pedig egyszer csak megszakadt a levelezés, mintha elvágták volna. Tudomásom szerint csak a harmadik hullámban kezdték a kórházakba szórványosan beengedni a betegekhez a pszichológusokat.

A szervezetpszichológiai szakpszichológusként is dolgozó Döbrentey a jövőt illetően is pesszimista, bár reméli, hogy nem lesz igaza. „Egy szervezet fejlődéséhez elengedhetetlen, hogy önreflektív módon vizsgáljuk, hol hibáztunk, és mit lehetne tanulni ebből. A magyar egészségügy politika által vezérelt működése azonban jelenleg nem ezen alapul. Persze egy ilyen krízishelyzetben lehet helye az autokratikus működésnek, de hogy ezt mire használják, az nagyon nem mindegy. Gondolhatunk itt például arra, ahogy az orvosi kamarát némiképp átverve bevezetett változásokkal egy csapásra ötezer egészségügyügyi dolgozó esett ki a rendszerből. Ha az ilyen hibákat nem korrigálják, illetve nem tudnak elszakadni ettől a túlzottan katonai működéstől, akkor hiába rendkívül elkötelezettek az orvosok és az ápolók, a rendszerben lévő szervezetek toxikussá fognak válni.”

Ez annál is inkább problémát jelent, mert már eddig sem csupán a több mint egy éve húzódó koronavírus-járvány veszélyeztette az egészségügyben dolgozók mentális egészségét. Orvos forrásunk a Covid miatti terhelésnél is nagyobb stresszfaktornak és nyomasztóbb érzésnek tartja az egészségügyi rendszer működéséből fakadó bizonytalanságot. „Nem tudni, hogyan alakítják át a rendszert, és mindenki azt érzékeli, hogy szétesett egészségügyi irányítás alatt kell dolgoznia” – mondta, hozzátéve, egyelőre tudja lelkesíteni a kollégáit, bár kétséges, meddig, ha tartósan megmarad ez a bizonytalanság.

Az egészségügy rendszer működése miatti stresszről számolt be egy negyven éve ápolóként dolgozó forrásunk is, akinek munkahelyén nincs arra lehetőség, hogy szakavatott segítséget kérjen a stresszoldás érdekében vagy a kiégés enyhítésére. Eljutottak ugyan hozzá a karitatív kezdeményezések, amelyek pszichológiai segítséget ajánlottak egészségügyi dolgozók számára, ő azonban nemcsak azért nem vette ezeket igénybe, mert sem ideje, sem energiája nem maradt erre, hanem mert szerinte annak, aki egészségügyben dolgozik, számolnia kell azzal, hogy óriási terhelésnek lesz kitéve.

Nem engedhetem meg magamnak, hogy depressziós legyek

– mondja mindezt takarítás közben, amit egy 24 órás ügyelet után vállalt el, mert szüksége van a plusz pénzre.

Éppen a hozzá hasonló, megélhetési kényszerből több munkát vállaló egészségügyi dolgozót veszélyezteti leginkább a kiégés – erre mutatott rá egy három évvel ezelőtt átfogó, ötezer orvos bevonásával készült magyarországi kutatás is. A fekvőbeteg-ellátásban dolgozók, a több munkahelyen helytállók és a rendszeresen ügyelők körében mértek magasabb kiégést. 2015-ben egy másik kutatás és készült ebben a témában, ami arra jutott, hogy az orvosok körében a kiégés leginkább teljesítményvesztéssel jár, de sokakra jellemző az emocionális kimerülés és a deperszonalizáció is. Ebben az amúgy is viharvert mentális státuszban érte a koronavírus-járvány a magyar egészségügyet.

A bizonytalan szociális státuszú, gyengébb érdekérvényesítő képességgel rendelkező ápolók helyzetét pszichológus megszólalóink is külön kiemelték, szerintük az egészségügyi vezetőknek kötelessége lenne, hogy valamilyen szervezett formában elősegítsék a mentális rehabilitációjukat.

Noha Somoskői szkeptikus abban, hogy az általános orvos- és ápolóhiány miatt valóban ki tudják-e majd adni a miniszter által elrendelt éves szabadságokat, tudatos rekreációra, pozitív élményekre és „szociális ventillációra” azoknak is nagy azok szükségük van, akik szaksegítség nélkül is képesek feldolgozni a Covid-osztályon eltöltött időt. „Fontos kialakítani egy saját narratívát arról, hogy mi is történt vele. Ezt terápiában is csináljuk, de enyhébb esetekben barátokkal, családtagokkal folytatott beszélgetésekben, vagy egy néhány napos elvonulás során is mód nyílhat rá. A megfelelő alvásnak is kulcsszerepe van, az alvászavarok egy idő után mindenképp szakemberért kiáltanak” – fogalmaz Döbrentey, és – hogy valami jót is mondjunk azért a végére –, hozzáteszi:

A krízisnek reményeim szerint lesznek pozitív hozadékai is. Poszttraumás többletnek vagy traumatikus progressziónak is nevezzük, amikor a feldolgozás révén a személyiség egy magasabb rendű szervezettséget ér el, az emberek szembenéznek a halálszorongásaikkal vagy az élet más alapkérdésivel, és a megküzdés folyamata által felvérteződnek azzal a tudattal, hogy megoldottak egy nehéz helyzetet.

24.hu/belfold/2021/05/26/orvosok-apolok-koronavirus-trauma-pszichologus/

Komment írása

Article Categories:
24.hu · Belföld
banner

Vélemény, hozzászólás?