nov 21, 2020
6 Views
0 0

Hová vezet a csend útja? – A keresztény elmélkedés néhány szempontja

Written by

Mostanában este nyolcra mindenkinek haza kell érnie. Áldott dolog, ha van családunk, ahol igazán otthon lehetünk. Ahogy Tamási Áron olyan szépen megfogalmazta: „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.

Ki ne vágyna bensőséges szeretetkapcsolatokra, mégsem adatik meg mindenkinek egyformán. De honnét van meg ez a vágy minden emberben, kivétel nélkül? Hát onnan, hogy erre lettünk teremtve.

És ha ez így van, akkor mindannyiunk előtt nyitva kell álljon a lehetőség, hogy megérkezhessünk ahhoz, aki hazavár minket. Nem mindegy azonban, hogy milyen úton indulunk el. Ha Istenből forrásozik az életünk, akkor Őfelé indulva érhetünk haza.

Kétféle csend

Ahogy közeledünk az adventi időszakhoz, úgy fogunk egyre többször találkozni az elcsendesedés fontosságának üzenetével. A médiából mindenhonnan az harsog felénk, hogy teremtsünk belső csendet – és kényeztessük magunkat néhány napig mondjuk egy drága wellness szállodában.

A fogyasztói társadalom is (f)elismerte az embereknek azt az igényét, hogy időről-időre kiszakadjanak a hétköznapok mókuskerekéből, és igyekszik ebből is fogyasztást generálni.

Az embernek ugyanis valóban szüksége lenne a világtól való elfordulásra, a belső csend megteremtésére. Ahogy azonban többletfogyasztással nem fogjuk tudni lelki igényinket kielégíteni, úgy az sem mindegy, hogy mire irányul a belső csend, aminek a megteremtésére törekszünk. Ugyanis

az a csend, az a meditáció, ami az én feloldódására, a megsemmisülésre, az univerzummal való egyesülésre irányul – ahogy a távol-keleti spirituális utak a hinduizmus, a buddhizmus világképéből kiindulva tanítják – csak látszólag azonos azzal, amelyik az élő Istennel való személyes találkozáshoz tisztítja meg a terepet.

Akik nem tudnak eleget a kérdésről, vagy tudatosan hallgatják el a különbségeket, csak azok mondhatják azt, hogy ez a kétféle belső csend egy és ugyanaz.

Megnyílás vagy bezáródás

Sok évezredes hagyománya van több nagy kultúrában is a csendmeditációnak, melyben saját létének titkát keresi az ember, vagy a világmindenséggel, a kozmosszal akar harmóniába kerülni. Ugyanakkor minden emberi személy átéli a más személyekhez való kapcsolódás jelentőségét, megtapasztalja, hogy önmagára is mások által találhat rá.

A szeretet, amivel a házastársunkhoz, gyerekeinkhez, az édesanyánkhoz/édesapánkhoz, a testvéreinkhez, a barátainkhoz kötődünk nem értelmetlen, nem tévedés és örökre megmarad.

„Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” – írja József Attila. A hiteles önismerethez és önelfogadáshoz csak más személyeken keresztül vezet út. Az ember a kapcsolataiban talál önmagára. A csendnek, amelyet magamban kialakítok, nem az a célja, hogy lemondjak a személyes létemről, a személyes létem értelmének kutatásról, és azzal együtt mindarról a kapcsolatról és szeretetről, ami más személyekhez fűz, hanem hogy akadálytalanul találkozzak azzal a Személlyel, akiben minden értelmet nyer, az emberré lett Istennel.

Azért vagyunk szomjasak a szeretetre, mert a végtelenül szerető Isten önmagával való szeretet-kapcsolatra teremtett minket. A létünk titkát kereső csendben tehát nem pusztán önmagunkba fordulunk, vagy a világmindenséghez kapcsolódunk, hanem Valakivel szembe nézünk.

Személyesen találkozhatunk azzal a Valakivel, aki létünk alkotója és vágyva-vágyik a figyelmünkre, szeretetünkre.

Ez elképzelhetetlen a hinduizmusban és a buddhizmusban, mely teljességgel illúziónak tekinti magát a személyes létet. Henri de Lubac teológus bíboros ezt a következőképpen világítja meg: „A buddhista és a keresztény szeretet közé alapvetően az vet szakadékot, hogy a kereszténységben a felebarátot önmagáért szeretjük, a buddhizmusban azonban ez szóba sem jöhet… Mivel a buddhizmus a másik ember személyét nem veszi komolyan, nem is teheti komoly szeretet tárgyává.”

Eltérő célok, eltérő eredmények

Nagy a csábítás, hogy bizonyos keleti meditációs technikák belső csendre irányuló gyakorlatait a keresztény imádsággal egyenértékűként értelmezzük. Ezt azonban csak akkor tehetjük így, ha nem veszünk tudomás az egyes vallások különbözőségéről, nem tarjuk tiszteletben a különböző vallási gyakorlatok eltérő eredetét. Vegyük példaként a jógát. Európai kultúránkban a jógát a túlnyomó többség érdekes tornagyakorlatnak tartja, amitől hajlékonyságot, rugalmasságot, feszültségmentesítést, testi-lelki jólétet, belső nyugalmat, javuló életminőséget vár. A jóga eredeti koncepciójához azonban ennek vajmi kevés köze van. A jógastúdiók gombamód történő elszaporodása a fogyasztói társadalom válasza a kiégéssel küszködő nyugati ember megpróbáltatásaira.

A túlhajszolt emberek nyugalomra, ellazulásra, kikapcsolódásra, csendre vágynak. Ha azonban komolyan vennék a jógát és az azt létrehozó kultúrát, kiderülne, hogy az egyáltalán nem ebből a célból jött létre.

Sőt, eredetileg éppen az ellentéte volt mindannak, amire ma akarják használni. Először is a jóga semmilyen módon nem választható le a vallásról, ami létrehozta, ahogy a keresztvetés mozzanata sem függetleníthető a kereszténységtől. Az ősi hindu védikus irodalom egyik alapműve, a Bhagavad-gíta szerint a jóga Visnu isten földi megnyilvánulásától, Krisna hercegtől származik, a testi illetve szellemi erők felébresztésére szolgál, és a tudat átalakítását, az örök körforgásból való megszabadulást szolgálja. 

Veszélyes szinkretizmus

A jóga vallási gyökereiről nem tudomást venni intellektuális hanyagság vagy tudatos megtévesztés. Persze, aki szerint csak a látható világ létezik, az a jógában megvalósuló szellemi erőkkel történő találkozásokat pusztán az elméje játékának fogja tekinteni. A keresztény ember azonban nem „a mindenható elme” vallásában hisz.

A kérdés, amit minden a jógával kacérkodó keresztény embernek fel kell tennie magának az, hogy ki vagy mi az a szellemi erő, amivel a jógában kapcsolatba lehet lépni? Vajon Jézus Krisztus?

De akkor Jézus miért nem mondta soha, hogy jógagyakorlatok útján lehet vele közösségre jutni? Ha viszont nem a háromszemélyű egy Isten, akkor érdemes-e egyáltalán kapcsolódni hozzá?

A katolikus Egyház Tanítóhivatala 1989-ben külön dokumentumot adott ki arról, hogy gyökeresen más irányba visz a személytelen távol-keleti meditáció, mint a keresztény ima.

Kifejezetten beszél a jógáról, valamint a zen buddhista meditációról, és a többi keleti spirituális technikával együtt összeegyeztethetetlennek tartja a keresztény imával, sőt azt állítja, hogy ezen módszerek következményeként bezárulhat valaki a személyes Isten felé.

Veszélyes szinkretizmusnak, vagyis valláskeverésnek nevezi azt, ha valaki az imádsággal akarná összhangba hozni ezeket a technikákat. Azt állítja, hogy a harmóniának, az egységnek a vágya pont a keresztény imában éri el a beteljesedését, ahol két szabadság találkozik a szeretet egységében anélkül, hogy az egyik feloldódna a másikban.

Felfoghatatlanul nagy ajándék, hogy ismerhetjük Jézust, az Ő közösségét az Egyházat, a Szentírást, amely emberi szóval közvetíti Isten Igéjét, Jézust.

A csöndben az Ő szavát, Isten szavát szeretnénk meghallani, Vele találkozni. Ez egészen más hozzáállás a csendhez, mint az önmagába forduló, vagy a kozmoszhoz kapcsolódó meditáció. A kapcsolat csöndje ez, a szerető figyelem csöndje, mely nem bezár, hanem kiemel a magányból.

A HITTANI KONGREGÁCIÓ DOKUMENTUMA (1989): A KERESZTÉNY ELMÉLKEDÉS NÉHÁNY SZEMPONTJA 

Néhány idevonatkozó részlet:

1. pont (1. lábjegyzet)

Keleti módszerek kifejezésen olyan, a hinduizmus és a buddhizmus által sugallt módszereket értünk, mint a „zen”, a „transzcendentális meditáció” vagy a „jóga”. Tehát olyan, nem keresztény távolkeleti elmélkedési formákról van szó, amelyeket ma meditációik során egyes keresztények is felhasználnak. A jelen dokumentumban foglalt elvi és módszertani iránymutatások nemcsak ennek a problémának a vonatkozásában kívánnak viszonyítási pontként szolgálni, hanem általánosabb értelemben, az egyházi gyakorlatban ma használatos különböző imádkozási formákra nézve is, különösképpen pedig a társaságokban, mozgalmakban és csoportokban gyakoroltakra.

3. pont

A keresztény ima mindig egyidejűleg hitelesen személyes és közösségi természetű. Elkerüli a személytelen, illetve az énre összpontosított technikákat, amelyek olyan automatizmusokat képesek létrehozni, melyek következtében az imádkozó az intimista spiritualizmus foglya marad, és képtelen a transzcendens Isten felé irányuló szabad nyitottságra. Az egyházban az új elmélkedési módszerek legitim keresésénél mindig szem előtt kell tartani, hogy a hiteles keresztény imádság lényegi tulajdonsága két szabadság találkozása, az Isten határtalan szabadságának találkozása az ember behatárolt szabadságával.

12. pont

Ezeket, vagy az ezekhez hasonló javaslatokat, amelyek a keresztény elmélkedés és a keleti technikák harmonizálására törekszenek, folyamatosan, gondos tartalmi és módszerbeli megismeréssel meg kell rostálni, hogy ne essünk a veszélyes szinkretizmus hibájába.

15. pont

Csodálkozással vehetjük tudomásul, hogy a más vallások imáiban jelenlévő összes törekvések a keresztény valóságban minden mértéken felül teljesülnek, anélkül, hogy ezzel a személyes ént és annak teremtmény mivoltát érvénytelennek kellene tekintenünk, és annak az abszolútum tengerében el kellene tűnnie. „Az Isten szeretet” (1Jn 4,8): ez a mélyen keresztény állítás képes összeegyeztetni a tökéletes egyesülést a szeretett és a szerető lény „másságával” … és az örökös párbeszéddel.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

magyarkurir.hu/hirek/hova-vezet-csend-utja-kereszteny-elmelkedes-nehany-szempontja

Komment írása

Article Tags:
Article Categories:
magyarkurir · News
banner

Vélemény, hozzászólás?