máj 28, 2021
11 Views
0 0

„Hogy bízzak meg ezek után egy papban?”

Written by

Nem gyűlölöm a katolikus egyházat – nyilatkozta a 24.hu-nak Perintfalvi Rita, akinek a napokban jelenik meg a Kalligram gondozásában az Amire nincs bocsánat című könyve, melyben az egyházon belüli szexuális bántalmazások ügyét dolgozza fel. A grazi egyetemen oktató teológussal nem a paráznaságról beszélgettünk, hanem a spirituális hatalomról, a lélekgyilkoló titkokról meg a cölibátusról. Azt mondta, végtelen a gonoszság, amivel szembe kellett néznie, és még a szadizmusnál is van gyötrőbb bántalmazás.

Kemény könyvet írt, megüli a lelket. Önt mennyire viselte meg?

Egy jó darabot bedarált a lelkemből. Úgy mentem át az áldozatokkal együtt egy belső feldolgozási folyamaton, hogy közben velük együtt szinte újra éltem mindegyikük traumáját. Nem az az ember vagyok ma már, aki másfél évvel ezelőtt voltam.

Miért éppen önnek nyíltak meg az áldozatok?

Ennek több oka van. Egyrészt nő vagyok, míg a bántalmazók szinte kizárólag férfiak voltak. Teológusként jól ismerem a Bibliát és a katolikus egyházat, ugyanakkor nem vagyok része az egyházi szervezetnek. Márpedig az érintettek azt tapasztalták a saját bőrükön, hogy a katolikus egyház nem kíváncsi a traumájukra, nem segít nekik a feldolgozásban, nem szankcionálja az elkövetett bűnöket. Elvesztették a bizalmukat az egyházukban. Másrészt előttem nem szégyellték mindazt, amit egyházi személyek velük szemben tettek, biztosak lehettek benne, hogy megvédem az inkognitójukat, és azt is érezték, hogy engem valóban érdekel a sorsuk. Olyan mélységig tárták fel előttem a legbelsőbb titkaikat, ahogyan azokról korábban sosem beszéltek.

Egyébként úgy került ebbe a szerepbe, mint Pilátus a krédóba?

Nem terveztem azt, hogy ezzel a témával fogok foglalkozni. Nagyon felbosszantott Veres Andrásnak, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökének reagálása 2019 tavaszán Ferenc pápa felhívására, aki zéró toleranciát hirdetett az egyházon belüli szexuális erőszakkal szemben. Veres püspök úr úgy nyilatkozott, nem tudja pontosan hány ilyen eset lehet Magyarországon, de nem is tervez átfogó feltárást, mert az ügy az egyes egyházmegyékre tartozik. Többször is élesen bíráltam ezt a hozzáállást a blogomon, majd cikkeket kezdtem el írni a témában, amelyekben leírtam, hogy szívesen meghallgatok minden olyan áldozatot, akiknek szükségük van egy értő szívre. Később a legkülönfélébb emberek osztották meg az érintettekkel az írásaimat, így talált rám egy fiatal nő, akinek a pszichológusa hívta fel rám a figyelmét. Ő – akit nagyon fiatalon ért bántalmazás egy egyházi személy részéről – Zsófi néven szerepel a könyvben, és a vele való találkozás megváltoztatta az életemet.

Mohos Márton / 24.hu

Hogyan?

Amikor először leültünk egy kávézóban, négy órát beszélgettünk. Ahogy felálltam, azt éreztem, hogy szinte minden erő kimegy a lábaimból, alig bírtam hazamenni.

Sokkolta?

Sokkolt. Úgy búcsúzott el tőlem, hogy, „Rita, kérlek, harcolj értem!” Ezzel persze óriási felelősséget rakott rám, bennem viszont fel sem merült, hogy kitérhetnék a feladat elől. Most már tudom, hogy egy olyan küldetést kaptam, ami lehet, hogy egy egész életre szól. Aztán, ahogy a Felszabtér blogon megírtam néhány áldozat történetét, majd a Perintfalvi Rita Publik Facebook-oldalon elindítottam egy úgynevezett áldozatszámlálót, egyre többen jelentkeztek nálam. Vannak, akikkel személyesen is sokszor találkoztam, rengeteget beszélgettem, mások inkább a levelezést választották. Ma már olyan sok áldozattal tartom a kapcsolatot, hogy ezt hosszú távon egyedül nem fogom bírni, két pszichológus barátommal hamarosan indítunk egy spirituális traumafeldolgozó csoportot. Hosszú távon pedig szeretnék létrehozni egy áldozatvédelmi intézetet, amely a lelki segítség mellett jogi segítséget is nyújtana az áldozatoknak, sőt foglalkozna az elszenvedett sérelmek jóvátételével is.

Ők az áldozatok

„Az áldozatok között vannak templomban felolvasó vagy ott segédkező kislányok és kisfiúk, gimnazista ministráns lányok, egyházi gimnázium leány- és fiúnövendékei, a 18. életévét épphogy betöltő kántorlány. Sőt, olyan megrázó történet is a tudomásomra jutott, amikor egy kislányt, a „titokgyereket” a saját vér szerinti apja molesztált rendszeresen éveken keresztül. Mégpedig egy olyan apa, aki történetesen katolikus pap volt. Az áldozatok között vannak felnőttek is: ifjú, nagyreményű papi szeminaristák vagy szüzességi fogdalomra készülő szerzetesjelöltek, apácanövendékek és fiatal, többgyerekes anyukák, porig alázott, megszégyenített férjek. Az elkövetők javarészt férfiak, de van közöttük női tettes is. Legtöbbjükről tudjuk, másokról csak sejtjük, hogy sorozatos elkövetők. (…) A célom az, hogy az áldozatok, akik még nem szólaltak meg, bátorságot kapjanak ahhoz, hogy végre megtörjék a hallgatás dermesztő csendjét. A tettesek pedig megérezzék azt, hogy mindaz, amit elkövettek, nem marad büntetlenül, és nem tehetnek meg bármit, mert eljön a számonkérés ideje, s nemcsak majd egyszer, odaát.” (Részlet a könyvből)

Ahogy egyre mélyebben ásta bele magát a témába, úgy kapott egyre élesebb bírálatokat a jobboldali nyilvánosságtól. Nem ingott meg olykor?

Inkább megerősödtem. Azt éreztem, hogy nagyon fontos lehet, amit csinálok, ha ilyen heves reakciókat kapok miatta. Az áldozatok is látják, milyen durva támadások érnek, volt, aki többször is rám írt: „Rita, imádkozom érted, melletted vagyok, tarts ki!” Aztán sokat segített az is, hogy az első néhány hónap után kerestem egy szupervizort, akivel átbeszéltem az eseteket, de azt is elemeztük, hogyan hat a személyiségemre ez a tevékenység. Nem könnyű feldolgozni, hogy például iszod a reggeli kávédat, és váratlanul kapsz egy emailt, amelyben valaki arról számol be, milyen durva szexuális bántalmazás érte őt az egyházi iskolában. És három mondat után azt érzed, hogy a gonoszság, amivel szembenézel, végtelen. Meg kellett tanulnom, hogy miként kezeljem az ilyen és ehhez hasonló szituációkat. Azt, hogy ezek a kegyetlen történetek a hétköznapjaim részévé váltak.

Az önt ért támadások közül csak egyet hoznék szóba: többen is azt állítják, hogy a feltáró munkájával szándékosan le akarja járatni az egyházi személyeket, mert gyűlöli a katolikus egyházat. Tényleg gyűlöli?

Nem gyűlölöm a katolikus egyházat. Azon dolgozom a könyvben megszólaló áldozatokkal együtt, hogy az egyház megtisztuljon.

Azért tanultam és azért tanítok teológiát, mert ez számomra egy szenvedély. A kereszténység pedig egy életforma, aminek lényege a Mester követése. És pont ez az út vitt engem a bántalmazott áldozatokhoz is. Az egyházról pedig azt gondolom, amit Jézus is tanított: ahol ketten-hárman összegyűlnek az ő nevében, Jézus ott lesz köztük. Vagyis az a közösség, amelynek központjában a szeretet áll  – mind retorikában, mind az emberekhez való viszonyulásban –, számomra az az egyház.

Ez bárhol lehet?

Bárhol. Jóllehet tény, hogy sokkal otthonosabbnak, emberközelibbnek érzem például az osztrák egyházat, mint a magyart.

Mohos Márton / 24.hu

Rátérve a könyvére, fontos leszögezni, hogy az nem a paráznaságról, nem a tízparancsolatban megfogalmazott etikai vétségről szól.

A könyvem a bántalmazásokról szól. Ha egy pap, aki cölibátust fogadott, szexuális kapcsolatot tart fenn egy felnőtt nővel vagy férfival, akkor a hatodik parancsolat ellen vét, ami miatt az Istennel, az egyházzal és a saját lelkiismeretével kell elszámolnia. Nem foglalkozom ilyen esetekkel, csak a szexuális visszaélésekkel, amelyek viszont kivétel nélkül jogszabályba ütköznek. Hatalmi visszaélésekről van szó, amelyeket a szexualitás arénájában követtek el. Olyan esetekről, amikor egy szexuális aktusból hiányzik a kölcsönösség, az egyik fél beleegyezése. Egy spirituális hatalommal rendelkező személy áll szemben egy másikkal, aki neki teljes mértékben alárendelt. Ha az áldozat kiskorú, akkor pedig óriási mértékű az aszinkronitás. Persze nemcsak kiskorúak lehetnek áldozatok, hanem felnőttek is, főként, ha egy hierarchikusan felépülő vallási közösségben élnek, amelyben nem egyenrangúak a viszonyok. Akár egy apáca, egy szerzetes vagy egy szeminarista is lehet kiszolgáltatott egy elöljárójával szemben a köztük levő autoriter viszony miatt. Súlyos probléma, hogy az egyház hajlamos az összes szexuális bűnt a paráznaság kérdéskörébe utalni, holott sok esetben köztörvényes bűncselekményről van szó.

Hatalmi visszaélések – köztük szexuális jellegűek is – az összes, hierarchikusan felépülő szervezetben (katonaság, büntetés-végrehajtás, zárt intézmények) előfordulnak. Mégis azt írja, hogy súlyosabb bűnnek tartja az egyházon belüli szexuális erőszakot. De miért?

Azért, mert az egyház alapvető célként határozza meg azt is, hogy erkölcsi mércét szabjon a közösségének, sőt az egész társadalomnak.

Egy hadseregben vagy egy elitiskolában is felállítanak egy erkölcsi mércét.

De az nem terjed ki arra, hogy beleszóljon az emberek szexuális életébe. A katolikus egyház viszont megszabja a híveknek, hogy mi a helyes és mi a helytelen a szexualitásban. Részletekbe menően kontrollálja a fogamzásgátlást, tiltja a házasság előtti szexuális életet, az önkielégítést, az abortuszt. Ha egy egyháznak ennyire szigorú és merev tanítása van a szexualitásról, aminek a betartását megköveteli a hívektől, akkor ezeknek a szabályoknak a megszegését az egyházi szervezet tagjaitól még szigorúbban kellene számon kérnie, szankcionálnia. Ellenkező esetben teljesen elveszíti hitelességét és a szexuális erkölcs feletti kontrollt.

Zsófia vallomása

„Hallom az ismerősök állandóan felbukkanó kérdését: Még mindig olyan rossz? Még mindig nem jobb? Hát nem! Szeretném, hogy jobb legyen, számomra se ideális naponta öngyilkos gondolatokkal küzdeni, de nem megy ez határidőre. (…) A belső hangok, hogy már jobban kéne lennem, minden az én hibám, biztosan rosszul csinálok valamit, túl kéne már lépnem, sokkal erősebbek a rációnál. Vér és mocsok mindenütt. Mindent beborít és mindent átjár. Mintha minden egyes sejtembe beleivódott volna ez a soha le nem mosható szenny. Menekülni akarok, de nincs hova. Egyedül vagyok ebben a vak sötétségben. Kiáltanék, de nem látom értelmét. Minek? Miért? Hisz úgyse hallják meg, úgyse értik meg. Hisz úgyis én vagyok a hibás.” (Részlet a könyvből)

A könyvében egyaránt rendszerszintű problémának nevezi az egyházi személyek által elkövetett konkrét szexuális bűncselekményeket, illetve ezeknek az eseteknek az egyházon belüli kezelését, tabusítását, eltussolását. Ez utóbbiról meg is győzött a könyve, ám azt nem értem, miért lenne strukturális hiba, hogy egyes papok szexuális bűnöket követnek el. Ezek miért nem egyéni bűnök?

Az egyéni bűnök elkövetése mögött rendszerszintű okok húzódnak és nem csupán egyéni okok. Ezért beszélek konkrét abúzusok esetében is rendszerhibáról. A cölibátus például a rendszer egyik alapeleme.

Mohos Márton / 24.hu

De éppen ön írja, hogy a cölibátus önmagában nem indoka az egyházon belüli szexuális visszaéléseknek.

Valóban nem, ugyanakkor például a németországi kutatások kimutatták, hogy azok az egyházi személyek – konkrétan a házas diakónusok –, akiknek nem kell papi nőtlenséget fogadniuk, arányaiban jóval kevesebbszer követnek el szexuális bűncselekményt.

Még mindig nem értem, mitől lesz rendszerszintű ez a probléma, ha a cölibátusban élők döntő többsége semmilyen szexuális bűnt nem követ el? 

Ez igaz, mégis azt állítom, hogy a cölibátus egyrészt vonzza, másrészt kitermeli a potenciális bűnelkövetőket. A pedofil hajlamú személyek eleve keresik azokat a pályákat, ahol feltűnés nélkül kerülhetnek bizalmi viszonyba kiskorúakkal, ráadásul úgy, hogy – például egy falusi plébánián – semmiféle érdemi kontroll nincs fölöttük. Aztán vannak az érzelmileg és pszichoszexuálisan is éretlen személyek, nekik a civil életben sem lenne esélyük harmonikus párkapcsolat kialakítására – függetlenül attól, hogy hetero- vagy homoszexuálisak. Ők azok, akik olyan mélyen elfojtják a szexuális vágyaikat, akár a másik nemre, akár a sajátjukra irányul, hogy a cölibátusban remélik megtalálni ehhez a segítséget, illetve a menekülést a társadalmilag elvárt viselkedési normák, például a házasságkötés és a gyermekvállalás elől. Ők azok, akik épp az éretlenségük okán a náluk fiatalabb gyermekek vagy serdülők iránt éreznek vonzalmat, hiszen velük vannak azonos érettségi szinten. Vagyis azért tartom ezt rendszerszintű problémának, mert növeli a kockázatokat, egyúttal azt állítom, hogy a kötelező papi nőtlenség eltörlése csökkentené ezt a rizikót. Teljesen persze nem szüntetné meg, hiszen a cölibátus önmagában még nem ok, csak a felsorolt egyéb tényezőkkel együtt.

A könyvében valóban azt hangsúlyozza, hogy számos kiváltó oka van annak, ha egy egyházi személy szexuális bántalmazóvá válik, és az okok között nem számít kizárólagosnak sem a papi nőtlenség, sem a homoszexualitás.

Egyik sem ok önmagában! A melegekkel kapcsolatban fontos kiemelni, hogy a konzervatív egyházi felfogás összekapcsolja a homoszexualitást a pedofíliával. Ez teljes tévedés. A saját homoszexualitását elfogadó pap semmivel sem veszélyesebb a gondjaira bízott gyerekekre, mint egy heteroszexuális társa. Az más kérdés, hogy a katolikus egyház mindent megtesz azért, hogy olyan – sokszor homofób – környezetet alakítson ki, amelyben a homoszexuális papok nagyon nehezen lesznek képesek elfogadni a saját másságukat. Ezért inkább elfojtják a hajlamukat, amiből pedig már származhat bántalmazás. De a homoszexualitás soha nem ok.

Imre vallomása

„Végig úgy gondoltam, hogy engem a lányok érdekelnek. És ez, ami István atyával van, valami olyasmi, ami ezen kívül áll. Se előtte, se utána nem fantáziáltam férfiakról. Arra konkrétan emlékszem, hogy milyen hatással volt rám, amikor már kinyilvánította, hogy mit akar, amikor elsütötte azt, hogy »inni akarok a testedből«. Megborzadtam, undorodtam, s ameddig csak tudtam, igyekeztem elkerülni, hogy mindez megtörténhessen. Nagyon sokáig ellenálltam. Miközben valójában tudtam, hogy mire megy ki a játék, mégis elhittem mindazt a maszlagot, amit köré gyártott, a lelki, meg isteni részt, a spirituális blablát. Arra viszont egészen konkrétan vissza tudok emlékezni még ma is, hogy nagyon szerettem őt.” (Részlet a könyvből)

A könyve legmegrázóbb része az áldozatok részletes vallomása. Legtöbbször az elkövető úgy lépi át a határokat, hogy az áldozat szinte észre sem veszi azt, jóval később tudatosul benne, hogy abúzus történt. Ez hogy lehetséges?

Az elkövetők között elvétve fordul elő kifejezetten szadista személy. Sokkal gyakoribb a körükben a nárcisztikus, illetve a pszichopata személyiség. Ők a legveszélyesebb manipulátorok. Először odafigyelnek, szeretetet adnak, bizalmat építenek, közben viszont behálózzák a kiszemelt áldozatukat, majd átveszik felette az irányítást.

Az áldozatokról azt írja, mindegyikük ártatlan, ugyanakkor nem véletlen, hogy az elkövetők éppen őket szemelik ki. Mitől kerülhet valaki egy szexuális ragadozó látóterébe?

Az áldozatok többsége önértékelési problémákkal küzd, így könnyen manipulálhatók. Egyrészt eleve izolált helyzetben vannak: magányosak vagy legalábbis annak érzik magukat. Másrészt pedig éppen a bántalmazók vágják el tudatosan az áldozatok még meglévő gyenge kapcsolatait is, így azok függővé, kiszolgáltatottá válnak, megszűnik minden olyan külső kontroll – szülők, barátok –, amely még felhívhatná a figyelmet a veszélyre.

Ennyire tudatosak lennének az elkövetők?

Abszolút. Mivel nem szadistákról van szó, az elkövetők nem fizikai erőszakkal akarják érvényesíteni a hatalmukat a másik felett. A legtöbb esetben hónapokig készítik elő a szexuális határátlépést, amit csak akkor hajtanak végre, ha már teljesen „zombivá tették” az áldozatukat, ha már játékszerként, ellenállás nélkül manipulálhatják őket.

Márti vallomása

„Ha az áldozat egy felnőtt nő, akkor azt fogják rá a többiek, akik csupán külső szemlélők, hogy hoppá, de hiszen te fűzted be a szerencsétlen atyát, és most be akarod őt feketíteni. Ha pedig tudod, hogy kell az ilyesmit bizonyítani, akkor nyilván az egészet előre kitaláltad. Tudod, ez az, amikor két embernek a szava áll egymással szemben, és a kettőből az egyik társadalmi tekintéllyel bír. Kész, annak fognak hinni, nem neked.” (Részlet a könyvből)

A könyve egy olyan megrázó dokumentum, amelyben csak az áldozatok szólalnak meg. Önnek nem hiányzik a bántalmazók, illetve az őket megvédő egyház álláspontja?  

Ez a könyv egy áldozatkönyv, tudatosan rájuk fókuszál. Egyik legfontosabb célom vele az érzékenyítés, hogy az emberek egyáltalán szembesüljenek a problémával, megértsék, min mennek keresztül az áldozatok. Másrészt a kiadóval eleve úgy állapodtunk meg, hogy három kötetből áll majd a sorozat, a további részekben mindenképpen szeretném, ha az egyház részéről is lennének megszólalók, és az is fontos lenne, hogy az egykori elkövetők is – akár névtelenül – megszólaljanak. Bár erre nem látok túl nagy esélyt, de német nyelvterületen már születtek olyan önvallomások, amelyekben egykori elkövetők írták le, hogyan éltek meg ők egy-egy esetet.

El tudja képzelni, hogy a katolikus egyház úgy nyújtson segítséget az áldozatoknak, egyúttal úgy büntesse meg a vétkeseket, hogy közben ne essen csorba a tekintélyén?

Való igaz, az egyháznak egyszerre áll érdekében, hogy feltárja az igazságot, illetve hogy eltussolja azt. A nyugati példák alapján nem is képzelhető el egy olyan feltáró munka, amelyet nem egy olyan szervezet vagy bizottság végez el, amely független az egyháztól. Ettől a megoldástól a magyar katolikus egyház mereven elzárkózik.

A könyvben áldozatvédelmi és személyiségi jogi okokból az elkövetők, az áldozatok és a helyszínek beazonosíthatatlanok, ami felvet néhány problémát. Így például azt, hogy a szexuális abúzus gyanúja az összes egyházi személyre rávetül, miközben a döntő többségük tisztességes és becsületes.

Ez sajnos kivédhetetlen. Szociálpszichológiai tény, hogy az emberek az egyházat egy egységes masszának tekintik, sőt minél távolabb állnak a szervezettől, annál homogénebbnek látják.

Ha egy papról kiderül, hogy bántalmazó, sajnos, a közvélemény egy része úgy reagál, mintha minden pap bántalmazó lenne. De ez téves általánosítás. Ez ellen egyetlen módon lehet küzdeni: ha az egyház maga áll a szexuális visszaélések kivizsgálásának élére, ha az összes gyanús esetet feltárja, és az eredményt nyilvánossá teszi.

Ezzel egyrészt megvédené az áldozatokat, a bűnösök megnevezésével, felelősségre vonásával és a szervezetből való eltávolításával pedig elérné, hogy egyetlen becsületes és tisztességes papra sem vetülne a gyanú árnyéka.

A helyzet ennél bonyolultabb. A Veronika néven szereplő áldozat a könyvben úgy fogalmaz: „Hogy bízzak meg ezek után egy papban?” Ön nem tart attól, hogy bárki, aki elolvassa a könyvét, nem fog megbízni ezek után a papokban?

Biztosan sokan érzik majd úgy, hogy mindaz, ami az áldozatokkal történt, próbára teszi a hitüket. Nekem is kemény belső küzdelmet kellett vívnom az elmúlt másfél évben. De ezt a próbatételt valójában nem a könyvem kényszeríti ki, hanem a bűnnel való szembenézés. A bűn viszont nem általában a papsághoz kötődik, hanem nagyon is konkrét személyekhez. Az tény, hogy egy-egy nagyobb szexuális bántalmazásos ügy felszínre kerülése után az érintett országokban érzékelhetően csökkent a hívek száma, de nem azért, mert az ügyek nyilvánosságra kerültek, hanem azért, mert megtörténhettek. Hosszú távon az elhallgatás sokkal többet árt az egyháznak.

Veronika vallomása

„Most éppen azt kérdezem magamtól, hogyan neveljük a gyerekeket, az egyik most lenne elsőáldozó. De tényleg küldjem el gyónni? Hogy bízzak meg ezek után egy papban? És hogy bízzam rá a gyermekemet? Az egyikőjük pontosan olyan típus, aki nagyon meg akar felelni, szorongó, tekintélyelvű, engedelmes. Tökéletes áldozat lenne belőle is. Sokan azt mondják, hogy a gyerek nyugodtan járjon templomba vagy hittanra, mert ott rosszat nem hall. Hát nem igaz! Igenis, hall rosszat! Nem lehet mindent elkendőzni.” (Részlet a könyvből)

A könyvében felidézett esetek döntő többsége évtizedekkel ezelőtt történt. Elképzelhető, hogy azóta javult a helyzet?

Vannak azért frissebb esetek is, de ezt nem tudjuk, és egy darabig nem is fogjuk tudni. Ferenc pápa intézkedése nyomán a magyar egyházmegyékben is kialakították azt a bejelentőrendszert, amelynek segítségével az áldozatok jelezhetik, ha bántalmazás érte őket. Azok az áldozatok például, akik megkerestek engem, nem mindig jelentették a bántalmazást. Legtöbbször azért, mert nem bíztak abban, hogy érdemben foglalkoznának az esetükkel. Másrészt ebből a nemrég felállított rendszerből hiányzik a transzparencia. A Felszabtér blog nemrég közérdekű adatigényléssel fordult az összes egyházmegyéhez, és a legtöbb helyről azt a választ kapta, hogy a szexuális visszaélésekről szóló bejelentések nem tartoznak a közérdekű adatok körébe, így nem kötelesek semmiféle információt adni. Ami jogilag stimmel is, csak éppen a feltárást nem segíti. Talán egy-két évtized múlva összegyűlhet annyi adat, hogy egy kutató csoport majd elemezheti azokat.

Hivatalos magyarországi adat tehát nincs. Becslés?

Nem szeretnék becsülni. Ugyanakkor németországi felmérések azt mutatták, hogy ott az egyházi személyek 4,4 százaléka szexuális bántalmazó. Nincs okom feltételezni, hogy idehaza jelentős mértékben eltérnének ettől az arányok.

Az önhöz forduló 35 áldozat közül bármelyikük ügyében indítható büntetőeljárás?

Nem, mert jogi értelemben mára mindegyik elévült.

Bármelyik ügyben korábban elítéltek bárkit is?

Egyházi bíróságon igen, azoknak általában a papi vagy szerzetesi hivatásból való kizárás lett a vége. Viszont egyik ügy sem került világi bíróságra, így aztán senki nem is került börtönbe. Jóllehet vannak nagyon súlyos bűnelkövetők. Ezért is lenne fontos egy olyan törvénymódosítás, ami előírná a katolikus egyház számára a feljelentési kötelezettséget minden szexuális zaklatásos ügyben, amelyben egyházi személy is érintett. Legkésőbb akkor, miután az egyházi bíróság kimondta a bűnösségét.

A 35 áldozat közül hánynak sikerült teljes mértékben feldolgoznia az egykori traumát?

Ennyire mélyen nem látok bele minden egyes áldozat lelkébe. Ha azokat nézem, akiket módomban állt mélyen megismerni, és akikről ebben a kötetben írok, közülük csak az egyiküknek. Neki is talán csak azért, mert épp az átélt trauma hatására pszichológus lett belőle, és ma is jobbára olyanokkal foglalkozik, akiket mások bántalmaztak. Rajta kívül mindenki komoly pszichés problémákkal küzd.

Liliána vallomása

„Templomba ma már nem járok. Amikor még jártam, a trauma és a titok miatt gyakori pánikrohamaim voltak, de mindig csak a templomban lettem rosszul. Állandóan az ajtó mellett álltam, hogy ki tudjak menekülni. Már húszévesen is tudtam, hogy ez pánikroham, és mindez a lelkemtől van. Sokáig úgy gondoltam, hogy az egyházhoz tartozom, meg ez az ember csak egy papja az egyháznak, a többi nem ilyen, és az egész ettől még jó és szent, és ott a helyem. De ma már nem mentegetem őket, az egész rendszer beteg és gonosz, mert Jézus szeretetére hivatkozva követik el az aljas tetteiket… Elég volt.” (Részlet a könyvben)

A könyve végén rengeteg embernek mond köszönetet a segítségért. Jól láttam, hogy egyetlen egyházi személy sincs köztük?

Sajnos nincs. A magyar katolikus egyháztól vagy bármelyik képviselőjétől semmilyen segítséget sem kaptam.

24.hu/belfold/2021/05/28/egyhaz-szexualis-bantalmazas-aldozatok-perintfalvi-rita-konyv-interju/

Komment írása

Article Categories:
24.hu · Belföld
banner

Vélemény, hozzászólás?