ápr 7, 2021
10 Views
0 0

Hátba szúrták a Hitehagyottat

Written by

A tankönyvek általában kész tényként közlik, hogy I. „Nagy” Konstantin 337-ben, halálos ágyán történt megtérésével a Római Birodalom „felvette” a kereszténységet, ám a régi és az új vallás még sokáig egymás mellett élt, sőt Iulianus császár rövid uralkodása idején a kereszténység térhódítása egy időre még megfordulni is látszott.

Kiábrándult a szektákból

Az 1690 éve, 331. április 7-én született Flavius Claudius Iulianus korán szembesülhetett azzal, hogy a könyörületesség keresztényi elvei és a hatalomgyakorlás realitása között igen széles szakadék tátong. Apja féltestvére volt Nagy Konstantinnak, a császár halála után ezért akár trónigénnyel is felléphetett volna. Konstantin fiai biztosra igyekeztek menni, Flavius Claudius Iulianus apját és legidősebb bátyját is kivégezték, a megmaradt két fiút pedig szigorú őrizet alatt tartották Kis-Ázsiában.

Hiába kapott ariánus keresztény nevelést, filozófus oktatói hatására az újplatonizmus eszméi felé fordult. Nem tudhatjuk pontosan, mikor vesztette el végleg keresztény hitét, egyes kutatók szerint már a 350-es évek elején beavatást nyert Mithrász kultuszába – ha így történt, akkor még sokáig színlelnie kellett, 354-ben például szerzetesi fogadalmat is tett, nyilvánosan pedig egészen hatalomra kerüléséig nem adta jelét pálfordulásának. „Hitehagyása” hátterének részleteit nem ismerjük, egy későbbi vitairata szerint döntésének egyik oka a különböző felekezetek közötti ellenségeskedés lehetett:

Nincs az a vadállat, amely annyira ellenséges lenne az emberhez, mint általában a keresztény szekták egymáshoz

– írta.

Felhagyott a színleléssel

A család sorsa közben hullámzóan alakult, Gallus bátyját II. Konstantin császár ugyan 351-ben a birodalom keleti részének caesarává emelte, 354-ben azonban kivégeztette, Flavius Claudius Iulianus ezután megint házi őrizetbe került, életét is csak a császárné közbenjárása mentette meg. Egy évvel később aztán II. Konstantin újabb fordulatot véve hozzáadta húgát, Helenát, majd caesari rangban Galliába küldte.

Wikipedia

A korábban inkább filozófusi hajlamokról tanúbizonyságot tevő Iulianus meglepően sikeres uralkodónak és hadvezérnek bizonyult, békét teremtett a forrongó provinciában, miközben sikeresen verte vissza a barbár betöréseket is. Sikerei természetesen felébresztették a császár gyanakvását, aki 359-ben több legiója átadására kötelezte, mire katonái a következő évben császárrá kiáltották ki. Polgárháborúra végül mégsem került sor, mivel II. Konstantin 361-ben meghalt, trónját pedig egyetlen élő rokonaként Iulianus örökölte.

Császárként Iulianus minden tekintetben a régi időkhöz próbált visszanyúlni: igyekezett a szenátus és a hagyományos tisztségek tekintélyét visszaállítani, lépéseket tett a korrupció visszaszorítására, és a színlelést elhagyva nyíltan kiállt a görög–római istenek kultusza mellett. Bár a későbbi keresztény történetírók egyenesen

az Antikrisztus földi helytartójaként írták le az „Apostata”, azaz Hitehagyott melléknévvel is felruházott császárt, arról nem volt szó, hogy tűzzel-vassal irtotta volna a keresztényeket.

A vallás híveit azonban így is felháborította, hogy a császár kiszorította őket a fontos hivatalokból, számos régi szentély visszaszolgáltatására kötelezte őket, ráadásul pedig a különféle kis keresztény szekták működését is engedélyezte.

Győztél, galileai!

Nem derülhetett ki, hogy intézkedései milyen eredményekkel jártak volna, ugyanis 363-ban, tisztázatlan körülmények között meghalt. A császár éppen visszavonulóban volt a perzsák elleni, sikertelen hadjáratából, amikor egy kisebb összecsapás során halálos sebet kapott. Egyes források szerint egy keresztény katonája hátulról lőtte ki rá a végzetes nyílvesszőt.

„Volt pedig ama Mercurius egy katona, aki a keresztény hitért Julianustól vértanúságot szenvedett és a Szent Szűz egyházában volt eltemetve. A mártír, kinek fegyverei az egyházban függtek, rögtön megjelent és fölkészült dolgára. Mindezt jól látta Vazul püspök álmában. Mikor fölébredt, tüstént elment a B. Szűz egyházába és fölnyittatta Szent Mercurius koporsóját. De a vértanúnak sem testét, sem fegyvereit nem találták, holott az egyház őre megesküdt rá, hogy előtte való este mindent a maga helyén látott. Másnap a püspök újra elment az egyházba – és csodák csodája: Szent Mercurius ott feküdt koporsójában, lándzsája és egyéb fegyverei megszokott helyükön függöttek, csakhogy vérrel voltak borítva. Végre hírmondó érkezett és elbeszélte, hogy a csatában egy ismeretlen vitéz nagy merészen rányargalt Julianusra; dárdáját hatalmasan rázva nekitámadt, átdöfte és nyomtalanul eltűnt” – írta Tours-i Szent Gergely, aki már egyenesen csodaként emlékezett meg a Hitehagyott haláláról, aki a krónikák szerint – Jézusnak címezve – „Győztél, galileai!” kiáltással rogyott össze.

Emlékét csak a reneszánsz idején, majd a XIX. század végétől, a görög–római kultúra iránti érdeklődés újabb hullámával igyekeztek rehabilitálni. „Mégsem kell persze azt képzelni, hogy a pogányság s az antik kultúra most már tökéletesen eltűnt: az csak lassan adta meg magát. Hisz egy császár is akadt még, aki vissza akarta hozni a régi világot. S ez a császár maga is író volt: Iulianus Apostata. Császár, aki szatírát írt a császárokról… »Kora legműveltebb írójának« mondják; egy haldokló műveltség kései rajongója ő” – írta róla Babits Mihály.

24.hu/tudomany/2021/04/07/roma-csaszar-kereszteny-pogany/

Komment írása

Article Categories:
24.hu · Tudomány
banner

Vélemény, hozzászólás?