ápr 29, 2021
10 Views
0 0

EXKLUZÍV: Az örök fény ragyogása – Ferenc pápa apostoli levele Dantéról (I. rész)

Written by

Az örök fény ragyogása

Apostoli levél Dante Alighieri halálának 7. centenáriuma alkalmából

Az örök fény ragyogása, Isten Igéje Szűz Mária által testet öltött, amikor az angyali üdvözletkor Mária így válaszolt: „Íme, az Úr szolgálója…” (Lk 1,38). E nap, amelyen a szent liturgia ezt a kimondhatatlan misztériumot ünnepli, különleges helyet foglalt el Dante Alighieri, a „Sommo Poeta” életében és irodalmi munkásságában, akit

a remény prófétájaként és az emberi szívbe ültetett végtelen iránti vágy tanúságtevőjeként tartunk számon.

Ezért ebből az alkalomból én is csatlakozni kívánok mindazok kórusához, akik szeretnének tisztelegni emléke előtt halálának hetedik centenáriumán.

Firenzében ugyanis március 25-én, a megtestesülés ünnepétől vette kezdetét az újév. Ezt a dátumot, amely közel áll a tavaszi napéjegyenlőséghez és a húsvéti ünnepkörhöz, összekapcsolták egyfelől a világ teremtésével, másfelől a Krisztus által a kereszten végbevitt megváltással, mely az új teremtés kezdete. Ezért e nap a megtestesült Ige fényében arra hív bennünket, hogy szemléljük azt a szeretettervet, amely szíve-közepe és inspirációs forrása a költő leghíresebb művének, az Isteni színjátéknak, melynek utolsó énekében a megtestesülés eseményére emlékeztetnek Szent Bernát híres sorai: „Méhedben gyúlt föl az a szeretet, / amelynek melegétől e Virág / az örök békében ím kivirult” (Par. 33, 7–9; Nádasdy Ádám fordítása).

Dante azonban már a Purgatóriumban is leírja az Angyali üdvözlet kőbe vésett jelenetét (Purg. 10, 34–37; 40–45).

Tehát nem hiányozhat az Egyház hangja sem, amikor együttesen

emlékezünk meg az emberről és a költőről, aki mindenkinél jobban ki tudta fejezni a költészet szépségén keresztül az isteni szeretet misztériumának mélységét.

Költeménye, mely az emberi géniusz legmagasabb rendű kifejeződése, új és mély értelmű ihletettség gyümölcse, amelynek maga a költő is tudatában van akkor, amikor így fogalmaz: „…Szent Dal, / melynek ég s föld munkatársa” (Par. 25, 1–2).*

Eme apostoli levelemmel csatlakozni szeretnék elődeim hangjához, akik már korábban tiszteletüket fejezték ki a költő iránt, különösképpen születésének és halálának évfordulói alkalmával, így ajánlva őt újra és újra az Egyház, az összes hívő, az irodalmárok, a teológusok és a művészek figyelmébe. Röviden felidézem ezeket a megnyilatkozásokat, különös figyelmet szentelve az elmúlt évszázad jelentősebb pápai dokumentumaira.

1. A római pápák szavai a múlt században Dante Alighieriről

XV. Benedek pápa száz évvel ezelőtt, 1921-ben, Dante halálának 600. évfordulója alkalmából adta ki In praeclara summorum [A legdicsőbbek között] [1.] kezdetű enciklikáját, amelyben összegyűjtötte elődeinek, különösen XIII. Leó pápának és Szent X. Piusz pápának a gondolatait. Az évforduló alkalmával előmozdította továbbá a ravennai Szent Péter-templom restaurálási munkálatait, amely templomot egyszerűen Szent Ferenc-templomként emlegetnek, és ahol Dante gyászszertartását tartották, valamint amelynek temetőjében örök nyugalomra helyezték a „Sommo Poetát”. A pápa, méltányolva az évforduló megünneplésére irányuló számos kezdeményezést, az Egyháznak („ki Danténak anyja volt”) követelte azt a jogot, hogy vezetője legyen ezeknek a megemlékezéseknek, tisztelegve az „ő” Dantéja előtt. [2.] Már a Ravenna érsekének, Pasquale Morgantinak írt levelében, amellyel jóváhagyta a centenáriumi ünnepségsorozat programját, XV. Benedek így indokolja beleegyezését: „Ezenfelül (és ez a legfontosabb),

adódik még egy különleges ok, amiért úgy ítéljük, hogy évfordulóját hálával és a nép nagyszámú részvételével kell megünnepelni, és ez az a tény, hogy Dante a miénk. […]

Szent Ferenc-templom (Ravenna)

Csakugyan, ki tagadhatná, hogy a mi Danténk a katolikus hitből merített ihletből táplálta és fokozta tehetségének lángját és költői erejét olyannyira, hogy már-már isteni költeményben énekelte meg a hit magasztos misztériumait?” [3.]

Egy olyan történelmi pillanatban, amelyet az Egyházzal szembeni ellenséges érzelmek jellemeztek, a pápa az említett enciklikában megerősítette a költő Egyházhoz tartozását, „Dante szoros egységét Szent Péter székével”; sőt, azt is kiemelte, hogy műve, amely „szellemi képessége páratlan bőségének és kifinomultságának” kifejezője, „erőteljes ihletet” éppen a katolikus hitből merített. Ezért, folytatja XV. Benedek,

„benne nemcsak a rendkívüli tehetség magasztosságát kell csodálnunk, hanem tárgyának bőségét is, amelyet az isteni hit kínált énekének.”

És dicsérte őt, közvetve válaszolva azoknak, akik tagadták vagy bírálták művének vallásos jellegét: „Dantéban ugyanaz a vallásos érzület él, mint bennünk; hitét ugyanazok az érzelmek jellemzik. […] Legfőbb dicsősége pedig abban rejlik, hogy keresztény költő, aki szinte isteni hangon zengte azokat a keresztény eszményeket, amelyeknek teljességét és ragyogását egész lelkével szemlélte .” Dante műve – folytatja a pápa – ékesszóló és érvényes példája annak, hogy

„megmutassa, mennyire hamis az az állítás, mely szerint az elme és a szív Isten iránti hódolata megnyirbálja a tehetség szárnyait, pedig éppen ösztönzi és felemeli azt.”

Ezért, állítja a pápa, „a Dante által minden művében, de különösen a hármas énekben ránk hagyott tanítások […] kiváló útmutatásul szolgálhatnak a mai ember számára”, legfőképpen a diákok és a kutatók számára, mivel „művének megalkotásával nem volt más célja, mint

felemelni a halandókat nyomorúságos állapotukból, azaz a bűnből, és elvezetni őket a boldogság, vagyis az isteni kegyelem állapotára.”

Születésének hetedik, 1965-ben tartott centenáriumához Szent VI. Pál pápának több megnyilvánulása is kötődik. Szeptember 19-én egy aranykeresztet adományozott a ravennai kis templom számára, amely Dante sírját őrzi, és amely addig híján volt „a hit és a remény ilyen jelének”. [4.] November 14-én egy aranyból készült babérkoszorút küldött Firenzébe, melyet a Szent János-keresztelőkápolnában helyeztek el. Végül, a II. vatikáni ökumenikus zsinat munkálatainak lezárásaképpen a zsinati atyák számára az Isteni színjáték művészi kiadását ajándékozta. De mindenekelőtt az Altissimi cantus [5.] kezdetű apostoli levelével állított emléket a Sommo Poetának, melyben ismét hangsúlyozza a Dante és az Egyház közötti szoros kapcsolatot: „Ha valaki megkérdezné, hogy

a Katolikus Egyház, látható fejének akaratából, miért viseli szívén a firenzei költő emlékének őrzését és dicsőségének ünneplését, könnyen válaszolhatunk: azért, mert Dante különös jogon a miénk!

Miénk, vagyis a katolikus hité, mivel teljesen Krisztus iránti szeretetet áraszt; miénk, mivel nagyon szerette az Egyházat, amelynek dicsőségét énekelte; és miénk, mivel a római pápában Krisztus helytartóját ismerte el és tisztelte.”

Dante síremléke (Szent Ferenc-templom, Ravenna)

Ez a jog azonban, folytatja a pápa, távol attól, hogy diadalittas viselkedésre felhatalmazzon, feladatot is jelent: „Dante a miénk, ismételhetjük; de ezt nem azért állítjuk, hogy önző dicsőségünk becsvágyó trófeáját csináljuk belőle, hanem sokkal inkább azért, hogy emlékeztessük magunkat arra a kötelességünkre, hogy ilyennek ismerjük el, és hogy

művében felfedezzük a keresztény gondolkodás és érzelemvilág felbecsülhetetlen kincseit,

abban a meggyőződésben, hogy csak az képes teljesen megérteni e kincseket és megízlelni azok csodálatos lelki gazdagságát, aki belép e fenséges költő hittel teli lelkébe.” Ez a feladat nem menti fel az Egyházat attól, hogy befogadja a költő által megfogalmazott kritikus prófétai szavakat azokkal szemben, akiknek az evangéliumot kell hirdetniük, és nem önmagukat, hanem Krisztust kell képviselniük. „Ne sajnáljuk felidézni azt sem, hogy Dante élesen és keményen emelte fel hangját nem egy római pápa ellen, és keményen megdorgált egyházi intézményeket és olyan személyeket, akik az Egyház szolgálatában álltak, és az Egyházat képviselték;” mindazonáltal, világosan megmutatkozik, hogy „ez a hajthatatlan viselkedése soha nem ingatta meg szilárd katolikus hitét és a szent Egyház iránt érzett gyermeki szeretetét.”

VI. Pál pápa tehát rámutatott azokra a sajátosságokra, amelyek Dante költészetét mindenki számára befogadható lelki gazdagság forrásává teszik: „Dante költészete egyetemes: teljes szélességében átöleli az eget és a földet, az örökkévalóságot és az időt, Isten misztériumait és az emberek dolgait, a szent tanítást, valamint az értelem fényéből merített tanítást, a személyes tapasztalat tényeit és a történelem emlékeit.” Mindenekelőtt azonban világosan felismerte a Dante művében, különösképpen az Isteni színjátékban rejlő célt, melye nem mindig értékeltek és becsültek meg egyértelműen: „Az Isteni színjáték célja elsődlegesen gyakorlati és átalakító. Nem pusztán költőileg szép és erkölcsi értelemben jó akar lenni, hanem

képes gyökeresen megváltoztatni az embert és elvezetni őt a rendetlenségből a bölcsességre, a bűnből a szentségre, a nyomorúságból a boldogságra, a pokol rémisztő szemlélésétől a paradicsom boldogító szemlélésére.”

A pápa a népek közötti feszültségek idején is szívén viselte a béke eszményét, és a költő művében értékes gondolatokat talált ahhoz, hogy ezt előmozdítsa és ösztönözze: „Az egyének, a családok, a nemzetek, az emberi társadalom békéjét, a belső és külső békét, a személyes és a társadalmi békét, a rend nyugalmát megzavarta és megrendítette az istenfélelem és az igazságosság meggyalázása. A rend és az üdvösség helyreállítása érdekében harmonikusan együtt kell működnie a hitnek és az értelemnek, Beatricének és Vergiliusnak, a keresztnek és a sasnak, az Egyháznak és a császárságnak.” Ebben az összefüggésben a következőképpen határozta meg a pápa Dante művét a béke szempontjából: „Az Isteni színjáték a béke költeménye:

a Pokol az örökre elvesztett béke panaszos éneke, a Purgatórium a remélt békesség édesen zengő dala, a Paradicsom pedig az örökre és teljesen birtokolt béke dicshimnusza.”

Ebből a szempontból – folytatja a pápa – az Isteni színjáték „egy olyan szabadság meghódításával történő társadalmi javulás költeménye, amely mentes a rossz szolgaságától, és amely elvezet bennünket Isten megtalálására és szeretetére […], olyan humanizmust vallva, melynek jellemzőit teljesen világosnak véljük.” VI. Pál mindazonáltal még egyszer megismétli, melyek voltak a dantei humanizmus jellemzői: „Dante minden emberi (szellemi, erkölcsi, érzelmi, kulturális és társadalmi) értéket elismert és magasztalt; és amit nagyon fontos megjegyezni, az az, hogy ez az értékelés és tisztelet akkor történik, amikor elmerül az isteniben, amikor a szemlélődés hiábavalóvá tehette volna a földi dolgokat.” Ebből születik értelemszerűen, hangsúlyozza a pápa, a Sommo Poeta [Legfőbb Költő] megnevezés és a Színjáték „isteni” jelzője, mint ahogyan az apostoli levél elején szereplő azon megállapítás Dantéról, hogy

ő a „signore dell’altissimo canto” [a legfenségesebb ének ura].

Magasztalva továbbá Dante rendkívüli művészi és irodalmi kvalitásait VI. Pál megismétel egy korábban már többször említett elvet: „A teológiának és a filozófiának a szépséggel másfajta kapcsolata van, mely ebben áll: a szépség, saját ruháját és ékességét kölcsönözve a tanításnak, az ének édességével, valamint a figuratív és plasztikai művészet láthatóságával megnyitja az utat, hogy értékes tanításai sokak számára közölhető legyen. A részletekbe menő vizsgálódások, a finomságokat megragadó okfejtések elérhetetlenek az egyszerű emberek számára, akik sokan vannak, pedig ők is éheznek az igazság kenyere után; ám ők is észreveszik, érzik és értékelik a szépség hatását, és ezen eszköz segítségével az igazság könnyebben ragyog fel előttük és táplálja őket. Ez az, amit a „legnemesebb ének ura” megértett és megtett, aki számára a szépség a jóság és az igazság szolgálólányává vált, a jóság pedig a szépség anyagává.” Végezetül az Isteni színjátékból idézve VI. Pál mindenkit buzdít: „Magasztaljátok a legkiválóbb költőt!” (Pok. IV, 80).

Szent II. János Pál pápa kapcsán, aki több alkalommal utalt a Sommo Poeta műveire, most az 1985. május 30-án a Dante a Vatikánban című kiállítás megnyitóján mondott beszédét szeretném felidézni. Ő is, mint ahogyan VI. Pál pápa, a költő művészi zsenialitását emelte ki: Dante művét úgy értelmezi, mint „képpé formált valóságot, amely

a halál utáni életről és Isten misztériumáról beszél a teológiai gondolkodás erejével.

E teológiai gondolkodást pedig a művészet és a költészet fénye alakítja át, s így kapcsolódnak egymáshoz.” A pápa ezután a dantei mű egyik kulcsfogalmát elemzi: „Trasumanare.** Ez volt Dante legfőbb törekvése:

olyan módon cselekedni, hogy se a bennünk lévő istenit ne rombolja le az emberi mivolt súlya, se az isteni nagysága ne törölje el az emberi értékét.

Ezért a költő joggal értelmezte mind saját személyes életét, mind az egész emberiség történetét teológiai szempontból.”

XVI. Benedek gyakran hivatkozott a dantei utazásra, elmélkedéseinek témáit gyakran merítette műveiből. Például, amikor első, Deus caritas est [Az Isten szeretet] kezdetű enciklikájáról beszélt, a dantei istenlátásból indult ki, amelyben „a fény és a szeretet egyetlen valóság”, hogy ezáltal újra kifejthesse gondolatait Dante művének újszerűségéről: „Dante tekintete valami olyat is felfedez, ami teljesen új […]. Az örök fényesség három körben jelenik meg, amelyekhez Dante ezekkel a már ismert, sűrű tercinákkal fordul: »Óh, örök Fény, magadban ülve boldog! / Magadat érted csak, s magadtól értve / magadat értőn szereted s mosolygod« (Par. XXXIII. 124–126.). Istennek mint a tudás és a szeretet szentháromságos körének e kinyilatkoztatásánál valójában még lenyűgözőbb egy emberi arcnak – Jézus Krisztus arcának – észlelése, amely a Fény három körének közepén jelenik meg Dante előtt. […]

Ennek az Istennek emberi arca van, és – hozzátehetjük – emberi szíve.” [6.]

A pápa hangsúlyozta a dantei látomás eredetiségét, amely költőien fogalmazza meg a keresztény tapasztalatnak a megtestesülés misztériumából fakadó újdonságát: „Egy olyan szeretet újszerűségéről van szó, mely arra késztette Istent, hogy emberi arcot vegyen fel, sőt, hogy testet és vért vegyen fel, hogy az egész emberi valóságot felvegye.” [7.]

A magam részéről a Lumen fidei [A hit fénye] kezdetű első enciklikámban [8.] utaltam Dantéra, hogy kifejezzem a hit fényét. Idéztem egy verset a Paradicsomból, amely a hitről mint szikráról és ragyogásról szól, ekképpen: „Ez volt a forrás, e lángból suhant oly / szikra belém, hogy, mint csillagot estje, / őrzöm, és percre nem hagyom magamtól.” (Par. XXIV. 145–147.) A költő születésének 750. évfordulóján üzenettel kívántam tisztelegni emléke előtt, és kifejeztem annak reményét, hogy „Dante alakját és művét újfent megértjük és nagyra értékeljük”; javasoltam, hogy az Isteni színjátékot úgy olvassuk, mint „egy nagy utazást, sőt, mint egy valóságos zarándoklatot, személyes és belső, közösségi, egyházi, társadalmi és történelmi értelemben”; „az Isteni színjáték ugyanis minden hiteles utazás mintaképét jeleníti meg, amelyben

az emberiség arra kapott meghívást, hogy elhagyja azt, amit Dante úgy határoz meg, mint „a virágágyás, amelyből haragunk szárba szökken” (vö. Par. XXII. 151),***

hogy olyan új állapotot érjünk el, amelyet harmónia, béke és boldogság jellemez. [9.] Ezért a Sommo Poeta alakjára mint „a remény prófétájára, a megváltás és a szabadulás lehetőségének, minden ember és az egész emberiség mély átalakulásának hírnökére” mutattam rá. [10.]

Végül, 2020. október 10-én, amikor a Ravenna-Cerviai Főegyházmegye küldöttségét fogadtam a Dante-év megnyitásának alkalmából, és bejelentettem e levél megjelenését, elmondtam, hogy Dante műve napjainkban is képes sokak elméjét és szívét gazdagítani, különösen a fiatalokét, akik közelebb lépve költészetéhez „a számukra elérhető módon, egyfelől szükségszerűen észreveszik a távolságot, mely elválasztja őket a szerző világától, másfelől meglepődve látják, mennyire megszólítja őket.” [11.]

(Folytatása következik.)

JEGYZETEK

* Babits Mihály fordítása. A dokumentumban szereplő, az Isteni színjátékból származó idézetek, amennyiben azt külön nem jelöljük, Babits Mihálytól valók. (A fordító megjegyzése.)

[1.] In Praeclara Summorum (1921. április 30.), AAS 13 (1921) 209–217.

[2.] Vö. uo. 210.

[3.] Nobis ad Catholicam levél (1914. október 28.), AAS 6 (1914) 540.

[4.] VI. Pál pápa: Beszéd a Bíborosok Testületéhez és a Római Prelatúra tagjaihoz (1965. december 23.), AAS 58 (1966) 80.

[5.] AAS 58 (1966) 22–37.

** Dantei fogalom, amely a Paradicsom 1. énekében szerepel: ld. Par. 1, 70. (A fordító megjegyzése.)

[6.] Beszéd a „Cor Unum” Pápai Tanács által szervezett találkozó résztvevőihez (2006. január 23), Insegnamenti, 2006, Vol. II/1., Libreria Editrice Vaticana, 2017, 92–93.

[7.] Uo. 93.

[8.] Vö. 4. pont, AAS 105 (2013) 557.

*** E sorhoz ld. Babits Mihály: „A Kis Gömb – gőgje szíveinknek”; Nádasdy Ádám: „A kis porond, ahol bőszen csatázunk”. (A fordító megjegyzése.)

[9.] Üzenet a Kultúra Pápai Tanácsának elnökéhez (2015. május 4.), AAS 107 (2015) 551–552.

[10.] Uo. 552.

[11.] Vö. L’Osservatore Romano, 2020. október 10, 7.

Fordította: Várkonyi Borbála

Lektorálta: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

magyarkurir.hu/hirek/exkluziv-i-az-orok-feny-ragyogasa-i-ferenc-papa-apostoli-levele-danterol-i-resz

Komment írása

Article Tags:
Article Categories:
magyarkurir · News
banner

Vélemény, hozzászólás?