máj 30, 2021
14 Views
0 0

Dermesztő titkokat rejtett egy szlovákiai elhagyott elmegyógyintézet széfje

Written by

Dokumentumokkal alátámasztott rémtörténet alapján született Szlovákia legfrissebb sikerregénye. Misztikus thrillerrel matinézunk.

Miért kellett hozzányúlnom ahhoz a fekete szörnyeteghez?! Utólag persze már okos vagyok. De honnan a francból tudhattam volna, hogy mihez vezet a felfedezésem? És ha csak engem… Honnan a rákból kellett volna tudnom, hogy mi lesz a kurva páncélajtó mögött?!

Én csak egy kis pénzt akartam. Összeszedni valami értékes régi cuccot, és elsütni a sarki zaciban vagy a régiségboltban a téren. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmire bukkanok. Nincs is rá szó, érted, meg sem tudom nevezni!

De kezdem az elején, hamarosan úgyis eljutunk a vasmonstrumhoz, meg ami benne volt.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Túl vagyok az egyetemen, a szak lényegtelen. Pár hónapja diplomáztam, hát irány a munkaügyi hivatal, ugye, mert ki kell köhögni a lakbért, enni is kell valamit, öltözködni meg a többi, vágod. Amit a barátnőm hazahoz, abból ketten nem jövünk ki. Szóval alkalmi munkákat vállalok, nem részletezem, mindenféle szarságokat.

Megint jött egy ilyen meló, valami befektető megvett egy régi házat a Hurban utcában, hogy felújítsa, csak előtte persze ki kellett ganézni. És ki ganézza ki? A munkaügyi hivatalban nyüzsgő friss diplomások, hogy érezzék végre, nem tanultak hiába. Szól a tintanyaló néni, hogy lenne itt egy kis szakmai gyakorlat, három-négy hónap havi százharminc euróért, gavalléros ajánlat. Kell, nem kell, neki aztán tök mindegy, na de ha nemet mondasz, máris van egy rossz pontod, mert ugye nem működsz együtt, legközelebb meg páros lábbal rúg ki. Még a nyilvántartásból is töröl, nehogy már rontsd a statisztikát. Így fest a szociálpolitika a gyakorlatban. Szóval kénytelen vagyok ilyen kétkezi melókat is vállalni, gürizek, mint az állat, és arra várok, hogy valamelyik pályázatomat legalább válaszra méltassák.

Rendesen ki voltam már bukva az egésztől. Csakhogy ebben a Hurban utcai romhalmazban kezdődött minden, bár akkor még fogalmam sem volt róla, hogy elindult a visszaszámlálás. Tik-tak, tik-tak, egészen addig, amíg vége nem lett a játéknak. Meg nekem is. Game over, tesó, ennyike volt (csettint). De hogy miért kellett másokat is belerángatnom, bassza meg…

Tudod, miről beszélek, ismered a sztori végét. De most az egészet elmesélem. Aztán gondold nyugodtan, hogy kamu az egész, leszarom.

Annál az ominózus napnál tartottam. Felkelek reggel, Mia már a konyhában matat. Amúgy Miroslava a neve, de nekem csak Mia. Harmadévesen kezdtünk járni, kitartott mostanáig.

Hallottam, hogy reggelit készít, csörömpöl a bögrékkel. Imádja a kakaót. Én már kevésbé, de nem gond. Ha az ember össze van zárva valakivel, akkor nem lehet az ilyen biszbaszokat feltupírozni. Koleszos bölcsesség, de Miával is bevált. Felkeltem, felnyitottam a laptopot, belenéztem a blogomba. Elég sokat foglalkozom blogolással, de ez már biztos lejött neked.

Jött pár komment az éjjel, de csak átfutottam őket, nem volt kedvem bekapcsolódni a vitába. A Kochčera néven futó idióta szokás szerint trollkodott. De ezeket én nem szoktam etetni. Vetettem egy pillantást az olvasottságra, nem is volt rossz. A legfelkapottabb posztomat, amit a szlovák vonatokon szerzett élményeimnek szenteltem, több mint százezerszer jelenítették meg, a többit valamivel kevesebbszer, de ez így is egész szép eredmény.

– Jó reggelt! – lépett hozzám Mia, és megcsapta az orromat a kakaó illata.

Megfogta a vállam, masszírozni kezdte a nyakamat. Gyakran ébredek összetörten, nem szoktam hát tiltakozni az ilyesmi ellen. Ráadásul Mia marha jól csinálja, masszázstanfolyamot végzett. Mivel ő is diplomás, ilyen baromságokkal kell foglalkoznia, hogy legyen valami mellékese. Pont ezt szeretem benne: ha rosszul mennek a dolgok, én bazmegolok, és okkal vagy ok nélkül kicsapatom a dekli alól a gőzt. Mia viszont nem dühöng, hanem inkább elvégez egy masszázstanfolyamot, hogy legyen mivel megkeresni az extra zsetont. Jó ötlet, szó se róla, de mégsem vagyok tőle elragadtatva, mert fogdosnia kell közben a sok vénasszonyt, öreg faszit meg mindenféle más pasit. Szóval nem egy méznyalás, de mondom inkább tovább.

– Ne ragadj le a gépnél, háromnegyed óra múlva ott kell lenned – puszilt bele a hajamba.

Ja, persze. Mintha nem tudnám, mi vár ma rám. A legszívesebben otthon maradtam volna, de ha már rábólintottam, és mégsem megyek el, azt a munkáltató jelenteni fogja. Meg hát nem élhetünk csak abból, amit Mia keres, az nekem is ciki lenne.

Soha egy szó szemrehányást nem hallottam tőle, de erre nem is volt szükség. Éppen elég, hogy gyúrja a sok idegen testet. Nem akarok ingyenélő lenni, bedobom a reggelit, és indulok a dolgomra.

Nem volt egy nagy etvasz a reggel, alig kezdődött el a szeptember, de meg kellett fagyni. A város még ébredezett, egy-két teremtett lélek kószált csak az utcákon. Eleve nem sokat láttam az egészből, mert az árkádok alatt caplattam körbe a teret, és mindent köd borított. Vagyis inkább amolyan őszi pára, ami még délelőtt felszáll, és akár még a nap is kisüthet mögüle. De ezt akkor még lehetetlen volt megjósolni. A helyre kis reneszánsz és barokk házak mind fátyol mögött derengtek. Igazi fantasyatmoszféra volt, mintha a Trónok harcába cseppentem volna.

A lepukkant templom után mellékutcákon baktattam tovább, aztán rátértem az Alsó sáncra. Már a Hurban utca közelében jártam, de valahogy nem kapott el a munkakedv, éppen ellenkezőleg, mintha ólomból lett volna a lábam. Ha hallgatok a testem jelzéseire, ahogy Mia annyiszor tanácsolta, akkor sarkon fordulok, és hazamegyek. Jobban tettem volna.

Csakhogy én lépdeltem tovább gondolatok nélkül, mint Otík Az én kis falumban. Ballagok bódultan, elhagyom az egykori zsinagógát, már előttem az egészségügyi főiskola, ami még a templomnál is lepusztultabb, ott jobbra fordulok, és…

– Elérte a célállomást – mondaná a GPS, már ha lenne ilyenem.

Ez a rész valamikor sűrűn be volt építve, egymás hegyén-hátán álltak itt a múlt századi villák és paloták. Némelyiket egész pofásan felújították, másokat meg lebontottak, aztán modern lakóház vagy parkoló került a helyükre. És van, amihez hozzá sem nyúltak. Hát én pont egy ilyenbe tartottam. Egy zöldre festett középiskolai kollégium és menza mögötti belső telken állt. Az utcáról alig lehetett látni, el is bizonytalanodtam, hogy jó helyen járok-e.

A kollégium és egy épülőfélben lévő panzió közötti szűk átjáró végén viszont nem várt látvány fogadott: egy szecessziós villa, hasonló a kolesz épületéhez, csak kisebb. Szintén a múlt század első harmadában épülhetett, csakhogy az utca felőli épülettel ellentétben ezt nem újították fel, pedig szemmel láthatóan rég ráfért volna. Érdekes, hogy nem is tudtam róla, pedig jól ismerem a Hurban utcát. Igaz, elölről a kollégium takarja, a Kmety utca felől meg egy hosszú lakóház. Lehet, hogy a befektető nem is felújítani akarja ezt a romhalmazt, hanem lebontani, hogy értékes telekhez jusson a központban. Bár nekem tök mindegy volt, tőlem azt csinál, amit akar. Az már sokkal inkább izgatott, hogy én mit fogok csinálni a következő napokban.

Hát mit mondjak, tesó… Jártál te annak idején kötelező nyári munkára a suliból? Akkor el tudod képzelni, milyen lelkes társaságba csöppentem. Ráadásul a befektető a nyakunkra ültetett egy-két okostojást dirigálni, akik folyamatosan tolták a melót. Első nap még csak előkészítettük a terepet, de már az is nagy szívás volt. Pedig kívülről nem is tűnt nagynak a villa: két emelet és egy kis dísztorony, rajta összevissza repedezett vakolat tele domborművekkel meg hasonló szarságokkal.

A bajok odabent kezdődtek. Doh-, penész- és öregségszag ült a levegőben, és szinte tapinthatóan szállt a por. Az oszladozó ködben bágyadtan próbált besütni a nap a koszlott ablakon át. Bár ne tette volna! A fénynyalábban jól kivehetően örvénylett a sűrű porfelhő, de mintha nem is sima porszemek kavarogtak volna, hanem jó dagadt pormacskák. Épp akkoriban olvastam egy szemléletes képekkel illusztrált blogbejegyzést a porban tenyésző parazitákról. Ahányszor csak megéreztem az irritációt az orrnyálkahártyámon vagy a torkomban, mindig ezeket a mikroszkopikus lényeket láttam magam előtt.

És ez csak a kezdet volt. A két arc a befektetőtől kihordatta velünk a bútorokat az udvarra. Tulajdonképpen akkor ötlött fel bennem először a kérdés, hogy mi lehetett itt azelőtt, mert az biztos, hogy nem lakások, ez a beosztásból és a berendezésből is nyilvánvaló volt.

– Kolesz volt – fújtatott a sorstársam, miközben egy dög nehéz fémvázas ággyal nyikorogtuk végig a hosszú folyosót.

– Gondolod?

– Mint az a másik, ott az út mellett.

Tény, hogy minden szinten egy folyosó futott középen, abból nyíltak a szerény berendezésű kis szobák egy vagy két ággyal. Egy vagy két kibaszottul nehéz vasággyal.

– Nem hiszem – ingattam a fejem. – Inkább kórház vagy valami intézet lehetett.

– Tébécészanatórium – fintorgott.

Egymás után jutottak eszembe a további pompás lehetőségek. Valahol olvastam, hogy a kolerabaktérium például évtizedeken át életképes marad.

– Vagy szifiliszkórház, az elég gyakori betegség volt – dobtam be hangulatjavítónak egy további opciót.

– De azt nem lehet csak úgy elkapni, vagy igen?

– Mit tudom én…

Élvezettel figyeltem az arcára kiülő rémületet. Közben az az ötletem támadt, hogy írhatnék erről a melóról egy guszta kis blogbejegyzést. Előkotortam a telefonom, és lefényképeztem a pusztulatfolyosót a magas ablakkal a végén.

Még a kedvem is jobb lett, de nem sokáig. Újabb csapat érkezett a villába, rendes munkaruhában, profi felszereléssel. Látszott mindjárt, hogy ezek nem olyan amatőr lúzerek, mint mi.

Ez hamarosan be is igazolódott – az egyik földszinti szobában nekiestek a falnak meg a padlónak. Biztos a csöveket keresték, vagy valami hasonlót, mindenesetre iszonyat zajt csaptak vele. Legalább két légkalapács zakatolt kánonban, plusz valami vésőszerűség, amivel a falat szedték szét. Rázkódott az egész ház, remegett a padló a talpam alatt. Na, erre aztán senki nem volt felkészülve, szerintem a hivatalban sem tudták, hogy a biztos halálba küldenek.

Fél óra elteltével már egyáltalán nem lehetett lélegezni, a földszintről sűrű porfelhő hömpölygött felfelé, cifra káromkodásokkal spékelve. Kétféle építőipari szaki van: a megtestesült apátia és a drámai hős. Az előbbi szent egykedvűséggel dolgozgat, és nem tudják kizökkenteni az olyasféle apróságok, hogy mondjuk, rádől a ház. Az utóbbi számára viszont még egy izzócsere is felér egy királydráma csúcspontjával. A mi embereink az utóbbi kategóriába tartoztak, egyre hangosabban, egyre ocsmányabbul és egyre többet szentségeltek.

A nehezített terep ellenére folytattuk a munkát, az első emeleten szinte az összes szobával végeztünk. Nem mintha olyan sok lett volna belőlük, talán négy vagy öt, csakhogy a vaságyakat le kellett cígölnünk a lépcsőn. Meg persze minden mást is, a szekrényeket, asztalokat, polcokat…

Tízkor már a halálomon voltam. A többiek is egyre hosszabban felejtették magukat a levegőn, köhécseltek, krákogtak, vagy éppen gyógycigivel kúrálták megviselt tüdejüket. Én nem dohányzom, és a lépcsőzéshez sem ragaszkodtam, ha épp nem volt muszáj. Ott maradtam az emeleten, és az ablakon kihajolva kapkodtam a friss levegőt.

Már túl voltunk az utolsó előtti szobán. Mindenki kiszivárgott az udvarra, még a szakik is. Csend ült a villára. Az ablakot tárva hagytam, és sorra jártam a szobákat a folyosó két oldalán. Kiürítettünk mindent rendesen, egyetlen helyiség volt hátra.

Benyitottam, és tátva maradt a szám. Vaságyak és olcsó bútor helyett komoly szekrények és egy masszív mahagóniasztal állt benne. Finom faragással díszítve, ahogy kell. Elegáns dohányzóasztal, mellette puhára kárpitozott karosszék, de azt olyan porréteg borította, hogy ösztönösen hátrább léptem.

Olyan irodaféle volt; ha régebben tényleg valami intézmény működött itt, akkor tutira az igazgatóé vagy a főorvosé lehetett. A falon sápadt téglalapok árulkodtak az egykori képek helyéről. Körös-körül luxuskategóriás tapéta, amit por lepett ugyan, de még azon keresztül is átütött a tarka, ám ízléses minta.

A fal melletti magas, üresen tátongó polcos szekrényekben az ábécé betűivel jelölt cédulákból ítélve valamikor kartotékokat tartottak. Végigsiklott rajtuk a tekintetem, és az ablaknál állapodott meg.

A sarokban egy monstrum ült. Szögletes, fekete páncélszekrény, még a Monarchia idején készülhetett. A homlokcsúcsát koronát és mitológiai állatokat ábrázoló relief díszítette, alatta szigorú felirat: Anton Maly Wien. A kora és a rárakódott por ellenére volt benne egyfajta matt csillogás.

És mintha csak várt volna. Ült a sarokban, és figyelt.

Szinte megbabonázott. Látnod kellett volna azokat a szögletes, de mégis finom vonalakat. Ez a tökéletes dizájn száz év távlatából is elvarázsolt.

Odaléptem a széfhez. A kulcslyukat nemesfém díszburkolat takarta. Valamivel lejjebb forgatókar állt ki a páncélajtóból.

Megérintettem. Hideg volt a tapintása.

Rákulcsoltam az ujjaim, hogy elfordítsam, de nem mozdult. Előbb a zárat kell kinyitni.

Nyilvánvaló volt, hogy kulcs nélkül nincs esélyem. A széf minden molekulája szilárdságot és bevehetetlenséget sugárzott, puszta megjelenésével eltántorította az embert az erőszakos behatolási kísérlet gondolatától.

De mi lehet benne?

Jozef Karika: A hasadék

Fordította: Böszörményi Péter

Animus, 2021

24.hu/kultura/2021/05/30/elmegyogyintezet-szef-hasadek-matine-konyvajanlo/

Komment írása

Article Categories:
24.hu
banner

Vélemény, hozzászólás?