okt 18, 2020
10 Views
0 0

Az iskola több – Interjú Szakál Ádám piarista tartományfőnökkel

Written by

– Több mint két évtizedet töltött oktatással-neveléssel. Szereti az iskolát?

Hatéves koromtól része az életemnek. Amikor elsősként először ültem iskolapadba, kicsit sírdogáltam. Hiányzott az édesanyám, megijedtem a sok új arc között. Legkisebb gyerekként öt testvér mellett nőttem fel, és mivel édesanyám otthon volt velünk, óvodába sem jártam. Boldog és kreatív gyerekkorom volt otthon, de aztán hamar megbarátkoztam az iskolával is. Azt hiszem, a tanáraim és az osztálytársaim szemszögéből nézve is rendes gyerek voltam, sokszor egyfajta közvetítő szerepet játszottam a vadabb és a kiegyensúlyozottabb gyerekek, illetve a diákok és a tanárok között. Az osztályban közösségi feladatokat is vállaltam. Ekkor még kicsivel a rendszerváltás előtt voltunk. A százhúsz fős évfolyamon öten-hatan lehettünk aktív templomba járók. A tanári karban is ilyen lehetett az arány. Az osztályfőnököm történetesen vallását gyakorló ember volt. Így volt bennünk egy egészséges kisebbségi keresztény öntudat, és jól szót értettünk egymással. Gimnáziumba a kecskeméti piaristákhoz kerültem, ahová édesapám, a nagybátyáim és a két bátyám is járt. Akkoriban még az évfolyam kétharmada kollégista volt. Együtt éltünk reggeltől estig, a szabadidőnket is együtt töltöttük, szép barátságok alakultak ki ebben a zárt közösségben, és megtanultunk alkalmazkodni egymáshoz. Bátran fordulhattunk a tanárainkhoz is. Az iskola több volt számunkra, mint az a hely, ahol végigüljük a tanórákat. A közösségi élet, az együttműködés, az egymástól tanulás közegét jelentette, ahol persze a tárgyi tudásunk is folyamatosan gyarapodott.

– Hogyan született meg Önben a tanári, illetve a szerzetesi hivatás?

– A tanári pályával mint lehetőséggel mindig is számoltam, hiszen benne volt a családunkban. Édesapám egyetemi tanárként dolgozott Gödöllőn, édesanyám pedig végzettsége szerint magyartanár volt. Igaz, ő csak rövid ideig tanított, mert otthon volt a hat gyerekkel, de a pedagógusmentalitása és az irodalomszeretete biztosan hatott ránk. Testvéreim közül ketten is tanárok lettek. Kecskeméten nagyon megragadott a piarista iskola légköre, az, ahogyan a szerzetes tanárok egységben és egymással közösségben élték meg a tanári és a papi hivatásukat. Az is megfogott, hogy a tanáraink a szentmisében, az imádságban, az istenkeresésben is együtt voltak velünk.

– Fiatalon csatlakozott a rendhez. Hogyan élte meg az elköteleződés folyamatát?

– A piaristáknál a képzés hosszú időt vesz igénybe. A jelöltség, majd a noviciátus időszaka után hat évig egyszerű fogadalmasként élnek, és csak ezután tesznek örökfogadalmat. Hosszú az út, és vannak benne hullámvölgyek is. Amikor az ember utólag visszanéz, megérti, hogy az elbizonytalanodások sem voltak hiábavalók vagy ártalmasak. A hosszú képzési idő után könnyebb kimondani az igent a végleges elköteleződésre, ami persze mindig kockázattal jár. A fent és a lent természetesen az örökfogadalom letétele után is folytatódik. Időnként mindenki elgondolkodik azon, hogy merre is tart, és biztosan ezt akarta-e, amikor elköteleződött. Nekem sokat segít a találkozás a gyerekekkel, a nehéz helyzetekben is sok erőt merítek belőlük. Biztatást jelent mindaz, amit tőlük kapok, és öröm számomra, hogy én is sokat adhatok nekik. Akár a legkétségbeejtőbb helyzetekből is fel tudunk állni, ha látjuk, hogy kikért dolgozunk, kikért vállaljuk a nehézségeket vagy akár a szenvedést, a változás nyűgét. Ilyenkor a célunkra tekintve bele kell állni a feladatokba, és remélni, hogy aztán megjön az öröm is.

– A piarista iskolákba jelentkező fiatalok egy része nem vallásos közegből érkezik. Milyen kihívásokat jelent ez a tanárok számára?  

– El kell fogadnunk a valóságot: az egyházi iskolákba nem csak vallásos, nagyon elkötelezetten keresztény családok gyermekei járnak. De megláthatjuk ennek a helyzetnek a jó oldalát is. Talán visszatérhetünk a hit átadásának egy személyesebb formájához. Ha hitelesen éljük a kereszténységünket, azaz nincs bennünk gőgös tökéletességtudat, sem pedig ítélkezés, hanem magunk is újra meg újra megtérünk, akkor ez az attitűd határozza meg az iskoláink belső világát is. Gyakorló keresztényeknek is érdemes tudatosítaniuk magukban, hogy az iskola napjainkra missziós terület lett.

Miközben keresztény közegben akarjuk tudni gyerekeinket, arra is nevelnünk őket, hogy maguk is résztvevői legyenek a missziónak. Mutassanak példát az osztálytársaiknak, hogy a nem hívő gyerekek is lássák, mit jelent kereszténynek lenni.

A keresztényeknek újra hivatásnak kell látniuk a munkájukat, olyan feladatnak, amellyel a teremtésben vesznek részt, amellyel megújítják a világot. 

– Osztályfőnöki gyakorlatából milyen közösségvezetői tapasztalatokat tud majd hasznosítani tartományfőnökként?

– Hálás vagyok az osztályaimnak, mert nagyon sokat tanultam velük és tőlük. Sokszor előfordult, hogy teljesen természetesen és bátran kijavítottak. Egyszer például osztályfőnöki órán az ember berögzüléseiről beszéltem, olyan pótcselekvésekről, amelyekkel valamit el akarunk takarni. A hosszúra nyúlt előadásom után az egyik diákom jelentkezett, és azt kérdezte:

„Tanár úrnak milyen berögzülései vannak?”

Éreztem, ha elengedem a kérdést, megbuktam, és egész addigi mondanivalóm mehet a kukába. Úgyhogy beleálltam a kockázatosnak tűnő önleleplezésbe, és beavattam néhány hibás működésmódomba. Kis várakozás után egy helyeslő bólintást kaptam viszonzásul, hogy rendben, egyetért. Talán az is benne volt a bólintásban, hogy nem baj, ez így van rendben. Egy másik emlékem egy szalagavatós veszekedés, amikor volt egy elképzelésem, amihez ragaszkodtam, mert féltem, ha az osztály nem hallgat rám, abból botrány lesz. Az adott programért felelős szervező diák viszont nem engedett. Leültünk egyeztetni, és egy órán át hevesen vitatkoztunk. A végén úgy álltunk fel, hogy tudtunk kompromisszumot kötni, de ehhez nekem is engednem kellett az elképzelésemből. Rá kellett jönnöm, hogy adott esetben egy diákkal is bele kell menni a vitába, mert sokkal jobb, ha közösen jutunk eredményre. Vezetőként most is vannak elképzeléseim. Hogy ezekből mi valósítható meg, az a többieken is múlik. Sokat fogunk beszélgetni arról, hogy mit hogyan csináljunk, és így biztosan jobb lesz, mintha én mondanék meg mindent. De természetesen a határozott döntéseket is fel kell vállalni.

– Hogyan folytatódik a tartományi káptalan által kijelölt program megvalósítása?

– A legfontosabb cél, hogy merészen újragondoljuk a piarista iskolát. Ez ma nagyon lényeges, mert a diákjainknak folyamatosan új kihívásokkal kell szembenézniük, új körülmények között kell megállniuk a helyüket. Nemrégiben a „piarista tér” koncepción gondolkodva arra jutottunk, hogy az iskolaépületeinket is egyre inkább rugalmas tanulói, közösségi térré szeretnénk alakítani, amennyire az anyagi lehetőségeink engedik.

A katedrán álló tanár és a vele szemben elhelyezkedő osztály képe régóta hozzátartozik az iskoláról alkotott elképzeléseinkhez, pedig lehet, hogy a közös feladat köré állás helyzete sok esetben jobb felállás lenne.

A szerzetesközösség megújulása is állandó kötelességünk. Folyamatosan keresnünk kell, hogyan tudunk jó szerzetesek lenni a világ aktuális viszonyai között. Folytatnunk kell a világiak bevonását a piarista karizmába, hogy ők is tudatosan és örömmel, a piarista hivatás szellemében végezzék a rend által vállalt munkát. Természetesen a tanári pálya megbecsültségének elmélyítésére is figyelnünk kell, már csak azért is, hogy sokkal több fiatal válassza a tanári hivatást. Szeretnénk, hogy önkéntesek is csatlakozzanak hozzánk, és így tágabb piarista közösség alakuljon ki. A hagyományokat folytatva a Kalazancius mozgalmon keresztül és a cserkészcsapatainkban is megszólítjuk a fiatalokat, hogy segítsenek a gyerekek nevelésében, közösségbe szervezésében. Budapesten és Szegeden a Kalazancius mozgalomhoz kapcsolódóan egyetemista csoportjaink is működnek, és néhány helyen felnőtt imacsoportok is alakultak. A piarista testvériség is bővül. Szeretnénk helyet találni a nagy egészben a különböző szintű elköteleződéseknek. Reméljük, hogy így a szerzetesség iránt is nagyobb kedvet tudunk ébreszteni azokban, akiket Isten erre hív. A piarista küldetésben a legfőbb munkatársaink a tanárok. Továbbra is kitartunk amellett, hogy kapjanak piarista pedagógiai alapképzést, amely segít elmélyíteni a piarista és a tanári identitást is. Nagyon jó lenne, ha a délelőtti tanórákon és a nem formális foglalkozásokon, a kirándulásokon és más programokon egyre többen és többféle módon vehetnének részt a gyerekekért végzett munkában. Azt hiszem egyébként, hogy az oktatás világában mindenütt fontos a széles körű együttműködés, az, hogy minél többeket bevonjunk a gyerekek nevelésébe és segítésébe, hiszen ez össztársadalmi feladat. Nem véletlen, hogy Ferenc pápa egy globális nevelési egyezmény létrehozását szorgalmazza.

– Tavasszal, a karanténidőszakban kidolgoztak egy jól átgondolt, igényekre szabott online oktatást. Hogyan segítik az idei tanév bizonytalanságaival való szembenézést a digitális oktatás terén megszerzett tapasztalataik?

– Szinte hétről hétre újabb kihívásokat kell megoldanunk. Például, hogy miként tudjuk a járványhelyzetnek megfelelően megtartani a hagyományos rendezvényeinket, és a korlátozások ellenére is megőrizni ezek értékét. Nehéz egész nap maszkot hordani az órákon és a szünetekben. Új protokollokat kell kialakítanunk a gyerekek megbetegedése esetére, meg kell oldanunk, hogy az évfolyamok ne keveredjenek az ebédlőben és a folyosókon. A karanténidőszakra visszagondolva azonban most sokkal jobb helyzetben vagyunk, hiszen legalább találkozhatunk a gyerekekkel. A nehézségek akár még jót is tehetnek nekünk, mert rájöhetünk, melyek a legfontosabb dolgok.

A személyes találkozás például láthatóan fontosabb, mint az ideális szervezés. Örömmel tapasztalom, hogy a gyerekeink is az emberi találkozások mellett teszik le a voksukat.

Ha ezt nézzük, akkor örülhetünk, hogy ezt a tanévet el tudtuk kezdeni, és nem kellett visszatérni a tantermen kívüli oktatásra.

– Tartományfőnökként milyen lesz a kapcsolata az iskolával?

– Eddig egy-egy osztálynak lehettem osztályfőnöke, egy iskolának a pasztorális felelőse, segítője. Most tartományfőnökként sok osztálynak örülhetek, és minden gyerek lelki fejlődését segíthetem, ha nem is közvetlenül. Ez új élményeket jelent majd számomra, melyeket eddig nem ismertem. Ugyanakkor továbbra is szeretnék tanítani, az iskolai munka közvetlen közelében maradni. Lesz néhány órám a pesti gimnáziumunkban, és biztosan fogok kirándulni is a gyerekekkel, besegíteni egy-egy osztály munkájába.

– Mi vár Önre a következő hetekben?

– Amikor a kinevezésem másnapján végigmentem a tartományfőnökség folyosóin, mindenkit ismerősként üdvözölhettem, hiszen voltam már tartományi asszisztens, ifjúságpasztorációért felelős delegátus. Ezeket a megbízatásaimat teljesítve korábban is sokat dolgoztam együtt a tartományfőnökségi munkatársakkal, így megvan bennem az otthonosság érzése. De a tartományfőnökségen kívül is még sok találkozás, bemutatkozás vár rám. Szeretnék minden intézményünkbe és szerzetesközösségünkbe mihamarabb ellátogatni. Kíváncsi vagyok valamennyiük meglátásaira, és szívesen segítek, amiben tudok. Annak idején, még papnövendékként megkérdeztük egy idős rendtársunkat, Varga László tanár urat, hogy milyen frappáns tanácsot adna nekünk, fiatalabbaknak. Kis gondolkodás után csak ennyit mondott: „Szeressétek a gyerekeket!” Jó együtt lenni a fiatalokkal, sokat lehet tanulni tőlük. Azt hiszem, ez az, ami a legfontosabb. Ez az, amit egy piarista szerzetesnek, tanárnak, csoportvezetőnek tudnia kell, és amihez mérnie kell a cselekedeteit.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. október 18-i számában jelent meg.

magyarkurir.hu/hirek/az-iskola-tobb-beszelgetes-szakal-adam-piarista-tartomanyfonokkel

Komment írása

Article Tags:
Article Categories:
magyarkurir · News
banner

Vélemény, hozzászólás?