ápr 27, 2021
9 Views
0 0

Az első szabály – Kiss Antal publicisztikája

Written by

Elkaptam egy beszélgetést: „Ez a Neuer is egyre többet hibázik, most is kapott egy potyát.” A proaktív kapusstílus meghatározó alakjának szinte mindig kilencvenszázalékos a passzhatékonysága, aktív részese a csapatmunkának, hatalmas bravúrokra is képes, labdaérintésben néhány mezőnyjátékossal vetekszik. Nem csupán klubcsapata és a válogatott, hanem országa teljes kapusképzésrendszerét változtatta meg, a korábbi német robotfoci fogyaszthatóvá tételében is szerepe van. Azonban, mint oly sok mindent, ezt is egy magyar „találta fel”: a Fekete Párduc…

Volt egy időszak, amikor Grosics Gyulával, az Aranycsapat kapusával együtt jártuk az országot, ezerszám róttuk a kilométereket, nagyon sokat beszélgettünk. Ahogy megálltam és vártam a kertkapujuk előtt, kilépve az ajtón megölelte a feleségét, viszontkapott egy hajtókaigazítást, egy „Vigyázz magadra, Gyulám!”-ot, és lesétált a kocsihoz. Mélyszürke öltönybe öltözött, fényes fekete cipőt viselő, hófehér inges, nyakkendős úr volt, olyan, mint akit a skatulyából húztak elő. Nem egy portás jött velem szembe, ő kapus úr volt. A sok-sok találkozás alapján kezdett összeállni bennem a kép, hogy kapusnak lenni más, mint „csak” labdarúgónak. E poszt képviselőjének különlegessége vagy különcsége ott kezdődik, hogy mindig különbözik a felszerelése a többiekétől, a csapatban csak neki és sorstársának, cseréjének van kesztyűje (nem azért, hogy ne fázzon a keze…), kézzel is labdába érhet. Focistának, netán labdarúgónak lenni nagy lehetőség, kapusnak lenni azonban nagy felelősség (is) – tanultam meg tőle.

„A kapusok mind hülyék. Kell egy kis löket, hogy valaki kapusnak álljon. Ezt sem tudta megfogni. Megint az ő potya gólja miatt kaptunk ki.” Ilyen és ehhez hasonló számos „nagyszerű” gondolat hagyja el szakavatott szurkolók és sokszor még szakvezetők száját is, ha rájuk terelődik a szó. Természetesen arról senki sem beszél, hogy egy kapott gól előtt a statisztikák szerint a védelem legalább kétszer-háromszor kapitálisat hibázik. Valóban eszementnek tetsző bátorság kell a száguldó labda útját állni, a kapu előtti tömörülésben a lengő „kaszák” közé vetődni, levegőben behemótokkal ütközni, és a sor hosszan folytatható. A kapus – a kialakult hibás szemléletmód szerint – az, akinek mindig a nyakába lehet varrni a vereséget, a nem várt döntetlent, hiszen a csapat összes gólját ő kapja. „Ezt sem bírtad megfogni?” – korholja széttárt karokkal vagy épp csípőre tett kézzel a sokadik nagy lehetőségét is elpuskázó csatár, az üdvöske, a rosszul helyezkedő bekk vagy a biztos passz helyett cselt rontó főszervező középpályás az edzésen, az éles meccsen, az öltözőfolyosón vagy a chatcsoportban. És valóban nem fogta meg, és valóban megint ő vette ki a gól után a labdát a hálóból, ha nem tehetett róla, akkor is. Ő marad magányos a kapott gól után a kudarccal, ami hosszú percekig mázsás teherként nehezedik rá. Egy potya gól – egyetlen hiba csupán a csapat sok ezer hibájából – pedig lehet, hogy egy életre befolyásolja a karrierjét.

A proaktív kapus kilencven percig nagyon magas idegi, mentális feszültségben van a pályán, mint egy űrhajós vagy idegsebész: ő nem hibázhat. Grosics Gyula a berni vb-döntőben nem tudta lehúzni a második gól előtt a beadást, mert a játékvezető szeme láttára leterítették, négy évvel később pedig a Sárosinak adott passzára csapott le két walesi és váltotta gólra a balhátvéd figyelmetlenségéből (is) adódó helyzetet. Persze, mondják, az ötösön belül a kapus legyen az úr, másodjára pedig csak annyit böknek oda, hogy a „Grosics röviden passzolt.” Ez utóbbi mai szemmel egy sima kispasszos labdakihozatali feladat volt. Ha Sárosi figyel, és a lábára gurított labdát „csak” visszaadja neki, és ő kiforgatja Mátrainak, a támadásszervezésben a jobb oldalon letámadó két walesi miatt emberelőnyös helyzetből indulhattunk volna. Manapság a már említett Manuel Neuert tartják a korszerű kapusjáték példaképének, azonban Grosics volt az első jelentős kapus, aki kora futballtudorait meghaladva újított feladatkörén és messze elhagyta a gólvonalat, ahogy a svédországi világbajnokságon is. Nem volt hajlandó egyszerű alapvonali játékosasszisztens lenni. Helyesen döntött. Ezzel dinamizálta a támadójátékot, s tizenegyen kezdhették az akciót. A kapus összetett személyiségét, teljes jogú csapattagságát, feladatának komolyan vételét, a hibaelemzések esetén a többi labdarúgóval mindig azonos súllyal bíráló edzői felfogást már magasabb futballkörökben tanítják. Ott már minden esetben mint tizenegyedik mezőnyjátékossal számolnak vele, a kapus a sokmozgásos, sokpasszos, látványos labdakihozatalok, támadásépítések nélkülözhetetlen tagja, aki edzésen sem áll lábügyessége miatt többet cicázás közben a kör közepén, mint bárki más. Nos, ezek miatt is jár a német foci a magyar előtt.

A kapus tehát egyenjogú pályatárs, nem ketrectartozék. Vele indul az „előrejáték”, az építkezés, ő az, aki – mivel a legnagyobb perspektívából figyel – irányítja a védekezést, aki, ha úgy látszik is, hogy mindennek vége, még beleáll a lehetetlen feladatba, mondván: „Ide lőjetek!” A jó csapattársak és a jó edzők minimum emberszámba veszik, meg is becsülik kapusaikat, akiknek mindig a legkritikusabb döntéseket kell meghozniuk, hiszen a rajtuk lévő felelősség sokszorosa bármelyik mezőnyjátékosénak. Ami talán a legfontosabb, ehhez fejben nagyon ott kell lenni, nélkülözhetetlenek a kiemelkedő kognitív képességek. Egy kapus, helyzetéből adódóan, huszonegy játékost lát egyszerre sajátos perspektívából, nem az oldalvonalról vagy az edzői kispadról. Mégis, talán ők azok, akiket a legkevesebbszer kérdeznek meg. Számtalanszor döntötte el nagy tornák sorsát bravúros kapusteljesítmény, amivel a csapat csillaga, az üdvöske nézőtérre lőtt tizenegyese is lenullázódott. Ennek ellenére, amikor a jól megérdemelt éremért és kupáért sorba kell állni, a nagyszájú sztár megint előrefurakodik. Ilyenkor – ha nem éppen ő a csapatkapitány – általában a kapus az utolsó. Legyintenek rá: ő amolyan fociszakbarbár, pedig, ne felejtsük el, ő a legsokoldalúbban képzett labdarúgó. Magabiztosnak kell lenni jobb és bal lábbal, tudnia kell fejjel hárítani, tért ölelő átadással indítani, végső szorultságában cselezni egyet, lehúzni beadást, vetődni, becsúszni, fű alatti lövés nyomán a sarokból kipiszkálni a labdát. E posztot elvállalni sokak szerint bátorság. A bátrak pedig példaképek is lettek, lehetnek. Grosics Gyula is az lett. Nem ő az egyetlen. A nem túl távoli múltban elég, ha a végtelenségig szerény holland Edwin van der Sarra, a sokáig tömegközlekedéssel járó Iker Casillasra vagy épp a magyar Király Gáborra gondolunk.

A téma persze messze túlmutat egy publicisztika keretein, és messze túlmutat hazai szinten bevett gyakorlaton is. Ha a magyar labdarúgás elmúlt, nem épp sikeres évtizedeire gondolunk, kiderül, hogy európai szinten leginkább kapusaink vitték tovább a magyar hagyományokat, és szerepeltek jegyzett topklubokban. Több ok közül a legfontosabb, hogy nagyon sok egyéni foglalkozáson vesznek részt, ebből adódóan sokoldalúak lesznek, kognitív képességük fejlettsége a legtöbb esetben messze meghaladja a mezőnyjátékosokét – igazán felkészült és elhivatott kapusedzőiknek is köszönhetően. Egy jó kapus a sikerek garanciája. Képzésük professzionalizálása, csapaton belüli faladatuk, játékrendszerbeli helyük korszerű újragondolása a jövő egyik kulcsfontosságú feladata. Ha felelősen gondolkodunk a magyar labdarúgás jövőjéről, nem árt újra fellapozni a régi futballtankönyveket, amelyek így kezdődnek: „Végy egy jó kapust!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja! 

www.nemzetisport.hu/minden_mas_foci/az-elso-szabaly-kiss-antal-publicisztikaja-2823277

Komment írása

Article Categories:
nemzetisport
banner

Vélemény, hozzászólás?