máj 29, 2021
14 Views
0 0

Attól még senki válik jó emberré, ha cserben hagyja a tudata

Written by

Viggo Mortensen saját családja történeteiből, a demencia rombolásának közeli tapasztalatai alapján forgatta le első önálló rendezését. Soha nem könnyű demens rokonainkról gondoskodni, a Zuhanásban ráadásul egy elviselhetetlen öregember keseríti meg környezete életét. Mihez kezdjünk, ha éppen ő az apánk? És mire akar emlékezni valaki, akiben összemosódik múlt és jelen, képzelet és valóság? Kritika.

Miről rendeznek filmet a sztárok? A kérdés azért olyan izgalmas, mert azokról a filmesekről, akiket először színészként ismerünk meg, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy emberként is jobban ismerjük őket, mint a kamera másik oldalán álló, arctalan szórakoztatóipari munkásokat. A szórakoztatóipar és különösen a hollywoodi stúdiórendszer pedig a reklámot, a sajtót és persze magukat a filmeket latba vetve azon dolgozik több mint száz éve, hogy a közönség ne csak egy színészt lásson a szerepeiben, amikor sztáralakítást néz, hanem egy személyiséget.

E sztárok közül akad, aki egy idő után maga is rendezni vágyik. Hogy messzebbre ne tekintsünk vissza, a kilencvenes és a kétezres években rendezőnek álló hollywoodi színészelit – Kevin Costner, Tom Hanks, George Clooney, Ben Affleck – inkább erős műfajú filmekkel mutatkozott be, minél inkább szembe helyezkedve a feltételezéssel, hogy saját magukról vagy a személyes környezetükről forgatnák a filmjeiket. Az utóbbi tíz évben a trend megváltozni látszik. Greta Gerwig (Lady Bird), Paul Dano (Vadon), Jonah Hill (Mid90s) vagy a Honey Boy-t író Shia LaBeouf egyaránt hétköznapi problémákkal küzdő, gyakran működésképtelen családokról készítették első saját filmjeiket. Külön csoportot képeznek azok a sztárok, mint LaBeouf és Dano, Gerwig és Natalie Portman (Szeretetről, sötétségről), vagy akár Ewan McGregor (Amerikai pasztorál), akik kifejezetten a konfliktusos szülő-gyerek kapcsolatokat vizsgálták.

ADS Service

Hozzájuk csatlakozik Viggo Mortensen, aki felvállaltan saját családja történeteit, a körükben átélt betegségtapasztalatokat dolgozta fel fikciós formában a Zuhanás rendezőjeként. Mortensen több közeli rokona is demenciával küzdött öregkorára, a Zuhanás hőse pedig egy középkorú férfi, aki saját otthonába költözteti demens édesapját. Elvileg azért, hogy közelebb keressenek neki új házat, valójában azonban egyértelmű, hogy az idős férfinak már csak akkor szabad egyedül laknia, ha végképp elbúcsúzott az élettől.

Egy ilyen helyzet soha nem könnyű, de az ősz apa mindent meg is tesz, hogy megnehezítse a fia dolgát. Willist kiállhatatlan, mogorva fráternek ismerjük meg, és a történet végéig sem igen látjuk másnak – jellemfejlődést talán ne egy nyolcvanhoz közelítő, demens férfitól várjunk. Az író-rendező Mortensen kiélezi az ellentéteket: Willis egy vidéki farmon él, homofób és republikánus; John kaliforniai, Obama-szavazó (a történet a kétezres évek végén játszódik), és boldog házasságban él egy másik férfival.

Kettejük különbözősége kínosan parodisztikus helyzeteket is eredményezhetne, de Mortensen takarékosan mutatja be John és Willis környezetét. Valójában nem az életstílusuk vagy a gondolatviláguk eltérései érdeklik őt, hanem az, ami összeköti őket, vagyis a közös múltjuk és emlékeik.

A régi emlékek, amelyeket Willis folyton újraél, de egyre kevésbé bízhat meg bennük, ahogy a demencia összecsúsztatja a múltat és a jelent, valóságként hiteti el a képzelgést, és teszi végtelenül szaggatottá, töredékessé a tudat működését.

ADS Service

A Zuhanásban ez a tapasztalat úgy jelenik meg, hogy a jelen idejű cselekménybe folyamatosan a múlt jelenetei ékelődnek, John születésének időszakából, majd kisfiú-, végül kamaszkorából. Így végig követjük azt is, hogyan romlott el végérvényesen a főhős szüleinek házassága, Willis elviselhetetlen természete hogyan morzsolta fel a szinte angyali jelenségként bemutatott anya szerelmét és türelmét.

Az emlékképek stilizálása az ötvenes évekbeli kertvárosi környezet, az emlékezőt puhán körbe ölelő hangkulissza és a természet hangsúlyos jelenléte miatt is Terrence Malick tíz éve készült, de máris nagy hatású filmjét, Az élet fáját juttathatja eszünkbe. Malickkel és operatőrével, Emmanuel Lubezkivel szemben azonban Mortensen és Marcel Zyskind sokkal egyszerűbb, sémakövetőbb képi világot teremtenek. Ezzel párhuzamosan a fokozatosan összeálló családtörténeti mozaik sem rejt különösebb izgalmakat: voltaképpen John gyerekkora teljesen átlagos volt, és felnőttként is kellemesen kiszámítható életet él.

A Zuhanás érdekessége nem a történetében rejlik, nem is az emberi kapcsolatok árnyaltságában, hanem abban az erőfeszítésben, hogy megmutassa: a végső búcsúhoz közeledve legbecsesebb emlékeink éppen életünk legközönségesebb, legjelentéktelenebbnek tűnő pillanatai közül kerülnek ki.

Kore-eda Hirokazu csöndes mesterművében, a Túlvilágban a purgatóriumba kerülő holtaknak néhány napjuk van, hogy kiválasszák azt az egyetlen emléküket, amelyet magukkal vihetnek a nemlétbe. Két szereplő is egy néma pillanatot választ, amikor nem csináltak semmit, csak ültek a padon. Mortensen nem merészkedik el a padon üldögélés költészetéig, de filmjével mintha arrafelé törekedne. Pár hollywoodi klisé – ordítozós veszekedés, összeomlás a családi ebéden – viszont megakadályozza, hogy célhoz érjen.

ADS Service

Mortensen úgy érezhette, nem foszthatja meg a színészi jutalomjáték esélyétől a Willist játszó Lance Henriksent. Henriksen az a régi hollywoodi bútordarab, aki világéletében szinte csak fércművekben játszott – az IMDb szerint 259 mozgóképben 1961 óta –, mégsem kérdőjelezte meg soha senki, hogy jó színész. „Neked melyik a kedvenc Lance Henriksen-filmed?” – ez a kérdés mégis legfeljebb filmszakos egyetemisták halloweeni buliján hangozhatott el, vagy a videótékában zárás előtt fél órával. A finnyásabb ízlésű filmrajongók mostanáig A bolygó neve: Halál vagy a Terminator mellékszerepeit említhették volna válaszul.

A Zuhanás viszont az a fajta színészi erődemonstráció, amiért Oscar-jelöléseket szokott kapni mindenki, aki nem az Ördögűzés 60 ezer láb mélyen forgatásáról érkezne a gálára.

Henriksen mellett Mortensen magára osztotta John szerepét: halkan, figyelmesen, körültekintően játszik. Jó fiú, mint a karaktere, és hagyja, hogy Willis, azaz Henriksen átkozódjon és őrjöngjön körülötte, eltérítve a filmet attól az eszköztelenebb, merengőbb stílustól, amely talán egységesebbé tehette volna a Zuhanás hangvételét.

Pontosan tudjuk, hogy Viggo Mortensen napjaink egyik legsokoldalúbb, öntörvényű filmsztárja. Vicces videók keringenek arról az interneten, mekkora nyelvzseni, de még emellett költő, képzőművész, könyvkiadó és zenész is (a Zuhanás kísérőzenéjét, mintegy mellékesen, maga írta). Kasszasikerei ellenére sem horgonyozta le magát Hollywoodban, rendszeresen forgat európai és latin-amerikai művészfilmekben, most pedig rendezett egy tökéletlen, kissé bumfordi filmet.

Ám a Zuhanás néhány konvencionális, akár kifejezetten unalmas megoldása ellenére sem kockázatkerülő film. Egyetlen pillanatot akar elkapni, azt, ami felfénylik a tudat mélyén, amikor minden más homályossá válik. Mortensen nyugodt lehet: filmrendező aligha találhat szebb kihívást annál, mint hogy ezt a kincset meglelje.

Zuhanás (Falling), 2020, 112 perc. 24.hu értékelés: 7,5/10

24.hu/kultura/2021/05/29/zuhanas-kritika-viggo-mortensen-demencia/

Komment írása

Article Categories:
24.hu
banner

Vélemény, hozzászólás?