jún 6, 2021
9 Views
0 0

Amikor Gazda Albert szovjet kisgyerek volt

Written by

Milyen volt Gazda Albertnek felnőnie 1966 és 1984 között, a román határ szovjet oldalán? Első ránézésre ez derül ki a főszereplő nemrégiben megjelent, Leningrád című könyvéből, ami az újságíró (Kurír, Világgazdaság, Index, Origo, Cink, Magyar Nemzet, Magyar Hang) első regénye. Ötvenöt évet várt, hogy megírja, és megérte kivárni, mert szép lett.

Azt állította a szerző a könyv bemutatóján, hogy nem teljesen róla szól, vannak benne kitalált elemek, nem is minden pont úgy volt, ahogy azt most összerakta. De nem kell ennek a kommentárnak nagy jelentőséget tulajdonítanunk, és nem csak azért, mert a könyv hősét is Gazda Albertnek hívják, hanem azért sem, mert a fontos dolgokon jottányit sem változtat, hogy az olvasók kedvéért néha összesűrítette a szereplőket, hogy ne kelljen annyi nevet megjegyezzünk. Vagy hogy ne sértődjön meg senki a megemlítettek közül.

Ráadásul azt is elárulta a szerző, hogy komolyan utánajárt a felidézett emlékeinek, amikor például azt írta, hogy egy bizonyos vasárnapon ezt vagy azt látta a tévében, akkor ellenőrizte, hogy tényleg aznap volt-e adásban a műsor. Ha köd volt Moszkvában az osztálykirándulós jelenet szerint, akkor biztosak lehetünk abban, hogy tényleg nem látszott a tévétorony teteje, amikor kibuszozott oda. Látszik, hogy ezt a regényt egy újságíró írta, a valóságról.

Mindentől messze

De nem is az a lényeg, hogy melyik nap melyik órájában mi történt a serdülő Gazda Alberttel, hanem az, hogy nagyon átélhetően kirajzolódik a könyvből, hogy milyen volt az élet Kárpátalján a hetvenes években, és a nyolcvanasok elején.

És ugyanilyen hangsúlyos, hogy kiderül, milyen az élete egy gyereknek, aki nem érzi komfortosan magát egy belülről zárt, és kívülről elzárt világban, mert ő másmilyen, mint a többiek. Mélyebb, igényesebb, érdeklődőbb, mint amennyire a rendszer, és a szokások szerint illő lett volna. Mondjuk ki: okosabb és érzékenyebb.

Csak ezt így mégse mondhatta ki önmagáról. A könyv hőse vissza is hőköl minduntalan a saját különlegességétől, és egyszerre próbál megfelelni az elvárásoknak és a saját igényességének. Fürdőszoba épül végre otthon, de vécé nem, hiszen nem szarunk a fedél alatt, ahol eszünk, írja mintha evidencia lenne. Könyveket keres mindenütt, amíg a szülei fizikai munkát végeznek, és Isten ments’, hogy ezzel dicsekedjen, éppen csak egy könyvet ír róla. Alig panaszkodik, a világ hülyeségeit természetes keretként mutatja, ebből lesz a kesernyés irónia, ami végigkísér minden oldalt.

A könyv feszültségét az adja, hogy a hős kisfiú nem akar úgy élni, és olyan lenni, mint mindenki körülötte, de közben szeretettel van a környezete iránt, és nagyon óvatos, mert senkit sem akar bántani.

A szemérmesség és a kitárulkozás iránti vágy egyszerre vezeti. A szemérmessége szelíd, a kitárulkozása indulatot szabadítana fel, és ez a libikóka adja a könyv érzelmi feszültségét, ettől is lett szépirodalom, és nem emlékkönyv vagy napló. Ez a személyes, félig elnyomott belső konfliktus legalább olyan fontos dimenziója a Leningrádnak, mint a dokumentarista, kvázi ismeretterjesztő vonulat a kor Kárpátaljájáról. A szubjektív másság összekeveredik a kisebbségi lét objektív másságával, és ez teszi igazán összetetté, sokrétegűvé a könyvet.

Szubjektív szociográfiaként is olvasható a rengeteg rövid fejezet, egyenként életképes blogposztokként is fogyasztható lenne a kötet, csak akkor nem hatna olyan erősen, mint egymás után olvasva. Hiába szaggatott a szerkezete, összefüggő egésszé áll össze, mert a kis történetecskék mind ugyanarról szólnak, egyetlen képet kirakó mozaikkockák mind.

Térdelve lesi a kisgyerek az ablakon át, ahogy mennek a buszok Técső főutcáján, menne velük bárhová az elején, hogy aztán az utolsó oldalakon már frissen érettségizett fiatalemberként búcsúzzon egy kocsmai verekedést követően, mert tényleg elmegy. Akkor még csak Ungvárig, de Técsőtől az is nagyon messze van, olvashatjuk hány órán át, hány hídon döcög át a vonat.

Annál messzebb már csak Leningrád van, de az legalább egyszer az életben elérhető. Mert még annál is messzebb van Magyarország, ami onnan nézve a világ legcsodálatosabb helye lehet. A szögesdróttal elzárt Édenkert. Aminél még Amerika is rosszabb hely, hiszen minden diákba belevésték, hogy ott nagy nyomorban élnek a szegények, főleg a feketék. A szovjethalomnak viszont elég, ha a városka egyetlen magyar iskolájának az igazgatóját Oroszországból küldik, és nem tud magyarul. Bár nem ez a fő baj vele, hanem hogy idétlen egyenruhát követel.

A szovjet kisfiú balladája

A történet balladaszerű. Tele van kihagyásokkal, és a felidézett, szovjet világba kényszerített paraszti világon végig ott ül a búbánat. Hiába van a szöveg tele humorral és játékkal, ezek szinte mind a kelet-európai abszurd rendszerre reflektáló tréfák, fájnak is, mint nevetéskor a kés a hátban. Gazda öniróniával és a látszólagos beletörődés gesztusával szórakoztat.

A ballada mellett a másik műfaj, amire hajaz, az ifjúsági regény. Az egyes szám első személyben elmesélt történet úgy válik egyre összetettebbé, ahogy idősödik a hős. Bár nem egy gyerek hangján és stílusában ír, de majdnem így tesz – mintha mindig olyan korú olvasóhoz szólna, amilyen korú éppen a hős.

Ezt úgy éri el, hogy nincsenek narrációk a jelenből, utólagos reflexiók, hanem mindig az adott életszakasz ismereteivel van felvértezve a mesélő, pont annyit árul el, mint amennyit a hős éppen akkor ért és lát a világból, következően az életkorából, és a lehetőségekből, amit a szovjet világ nyújthat neki, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságnak abban az eldugott ficakjában. Ahol a magyar mellett az orosz, az ukrán és valami fura, a háromból összeolvadt keveréknyelv is egyszerre él.

Az ifjúsági regények módszerére emlékeztet az is, hogy a könyv egy fejlődéstörténet. A hős mindig keres valamit, ami kivezet a zárt világából: könyveket idegen polcokon, híreket messziről jött újságokban, zenéket nehezen fogható rádióadókból és még nehezebben megszerezhető lemezekről. Hogy aztán, ami gyűjtögetési hóbortnak és játéknak tűnt kezdetben, abból egy nagy kamasz életcélja legyen: elmenni, és ahogy mondja, embereket és városokat gyűjteni.

A könyvnek egyetlen igazi szereplője van, Gazda Albert. Neki van csak mélysége, összetettsége, mindenki más körülötte egydimenziós, talán fel is cserélhető figura csupán. A többiek vagy azért kellenek, hogy az életük egy-egy mozzanatával megmagyarázzák a rendszert és a világot, amiben Gazda Albert élni kényszerül, vagy pedig azért vannak, hogy hozzájuk képest megértsük, hogy miért különleges Gazda Albert. Így bukik le a végig szerénykedéssel álcázott szerzői szándék, hiszen az író valójában önmagát akarja megfejteni, jelenetről jelenetre, a körülette lévő világ annyiban érdekes, amennyiben a főhőst meghatározza.

Kívül állva

Kívülálló a szovjet társadalomban, mert magyar. Például a környezetében senki sincs, akinek az órája a hivatalos, moszkvai időt mutatná, akkor is a magyarországi időt mérik, ha az intézmények másképp számolnak. Ebben a világban mindenki traumatizált. Nincs szájba rágva, sem pátosszal leírva, de valahogy mindig kibukik, hogy a szülők mind félig-meddig árván nőttek fel, mert 1945-ben minden, de tényleg minden férfit elvittek a gulágra.

Erre rakódik az elzártság Magyarországtól, és az ablakból látható romániai Magyarországtól is, és bár minden irányban állítólag rokonok, de legalább honfitársak élnek, találkozni nem lehet velük. Erre pedig újabb rétegben rakódik a brezsnyevi rendszer szürke elnyomása, ahol a fekete kenyér olyan olcsó, hogy a disznókat azzal etetik, de sorba kell állni érte, sosem lehet tudni, hogy aznap meddig tart a várakozás, és mennyire kell erőszakosnak leni, hogy jusson.

És kívülálló a főszereplő a saját világában is, ahol az italozás a szórakozás leginkább bevett formája, meg a magyar nóta, meg a szomszéd városokban élők megvetése, de ő irodalmat és rockzenét keres inkább fáradhatatlanul.

Mindent rendszerez és listáz, így kapaszkodik a távoli világba, és épít egyoldalú kapcsolatot sóvárogva vele. A reménytelen kamaszkori szerelem is inkább ennek a törekvésnek az illusztrációja, az általános vágyakozást lehet belőle csak átélni, nem a konkrét és személyes dimenzióját.

A Filmvilág nehezen beszerezhető lapszámainak kritikáiból tanulja meg a filmtörténetet, bár a filmeket nem láthatja. Magyarországi magazinokból tanulja meg a dalszövegeket, bár a zenék egy részét sosem hallja. Minden európai bajnokságból választ kedvenc csapatot, bár a meccseket nem követheti, az eredményeket is jó, ha több napos késéssel kibogarászhatja valahonnan.

A Leningrád olvasmányos stílusa és egyszerű szerkezete ellenére nagyon összetett, és minden óvatossága, és intimitástól szemérmesen tartózkodó tartalma ellenére is érzelmekkel teli mű. És még meg is lehet érteni belőle a félmúlt nemzeti történelmének egy eddig alig dokumentált darabját.

Gazda Albert: Leningrád, CSER Kiadó, 2021 Budapest, 315 oldal

444.hu/2021/06/06/amikor-gazda-albert-szovjet-kisgyerek-volt?utm_source=rss_feed&utm_medium=rss&utm_campaign=rss_syndication

Komment írása

Article Categories:
444
banner

Vélemény, hozzászólás?