ápr 16, 2021
11 Views
0 0

Amikor a pici tettekből nagy csoda születik – Beszélgetés Balog Márta nővérrel afrikai missziójáról

Written by

– Kezdettől fogva úgy tervezte, hogy az egész életét Istennek szenteli? 

– Szatmárnémetiből származom, hitét gyakorló erdélyi református családban nőttem fel. Református lelkésznőnek készültem. Tizennyolc évesen érettségiztem, és felvételiztem a lelkészképzőbe, de az isteni gondviselés összehozott egy katolikus imaközösséggel, amely a szegényeket szolgálta. Ez 1990-ben történt, nem sokkal a romániai forradalom után. Az imaközösséggel eljöttem Budapestre, az egészségügyi főiskolán tanultam, gyógytornász szakon. Amióta az eszemet tudom, mindig bennem volt, hogy Istent és az embereket szeretném szolgálni. Tizenhat éves koromban éreztem először, hogy talán szerzetesnővér leszek, de nem vettem komolyan, mert református közegben nem nagyon foglalkoznak ezzel a témával. Egy kicsit megijesztett a gondolat, hogy esetleg apáca leszek, ezért szerettem volna minél gyorsabban férjhez menni. Amikor Budapesten dolgozni kezdtem a főiskola után, egy mozgássérült barátomat elvittem szentségimádásra. Reformátusként nem tudtam, mi történik ott. Mondták, hogy egy órát csendben ülünk a kápolnában. Ezt gond nélkül kibírom, gondoltam. Néhány hét után azonban megértettem, hogy az Eucharisztiában Jézus Krisztus valóságosan jelen van, és akkor azt mondtam: micsoda kegyelem ez a Katolikus Egyházban! A következő héten elmentem egy kármelita pap ismerősömhöz, és közöltem vele, hogy katolizálni akarok, segítsen ebben. Közben megismertem a Nyolc Boldogság Közösséget. Nagyon fontos volt számomra Isten és az emberek szolgálata gyógytornászként és gyógypedagógusként is.

Azt kértem Istentől: ahová nem megy senki, oda küldj engem, Uram! Olyan emberekhez, akiket mindenki kerül!

Mivel a közösség is foglalkozik a szegényekkel, 1996-ban beléptem közéjük, itt, Magyarországon. Gondviselésszerű volt, hogy meglátogattam Skóciában egy közösséget, és kiderült, ők Marosvásárhelyre járnak HIV-fertőzött gyerekeket gondozni. A segítségükkel bekapcsolódtam ebbe a szolgálatba, én is járni kezdtem Marosvásárhelyre, a gyerekekhez. Két évig pedig haldoklókat kísértem a nagykanizsai kórházban.  

– Lelkileg hogyan élte meg, hogy állandóan az élet legelesettebbjei, legkiszolgáltatottabbjai mellett van? 

– Marosvásárhelyen a legelső időszakban nagyon nehéz volt szembesülnöm azzal, hogy áldatlan körülmények között tartották a HIV-fertőzött gyerekeket. Lekötözve feküdtek a kórházi ágyakon, alig kaptak enni, az alultápláltság küszöbén voltak. Mindenki azt hitte róluk, hogy hamarosan meghalnak, de a skót alapítvány elvitte őket onnan, és legtöbbjük ma is él. Csodálatos volt látni, hogy a családias, keresztény lelkiségnek köszönhetően hogyan gömbölyödnek, okosodnak ezek a gyerekek. Az első időket valóban nagyon nehezen éltem meg, lázadoztam Isten és az emberek ellen, látva ezt az igazságtalanságot, a beteg, kiszolgáltatott gyerekeket a borzalmas körülmények között. Mégis, ebben az időszakban Isten kiegészítette az én emberi gyengeségeimet, rengeteg örömöt, erőt és kreativitást is kaptam, és útmutatást, hogyan legyek ott mellettük.

A legtöbb ember irtózott attól, hogy megérintse ezeket a gyerekeket, én viszont hagytam, hogy megsimogassanak, megfésüljenek, a délutáni sziesztákon együtt aludtam velük.

– Hogyan került Afrikába?

– Több mint tíz évvel ezelőtt mentem ki Rómába, a közösségi elöljáróim kérték, hogy doktoráljak le egyházjogból. Utána a francia nemzetközi központunkba kerültem. Itt kérdezték meg az elöljáróim, hogy nem venném-e át egy évre az afrikai tartomány vezetését, mivel az előző tartományfőnök lemondott, és Afrikában nem volt könnyű új vezetőt találni. Akkor már jártam Afrikába képzéseket tartani, és mondtam, hogy nagyon szívesen vállalom a feladatot, egy év nem nagy idő. Bennem volt a kaland utáni vágy, és amúgy is régóta terveztem, hogy egyszer majd Afrikában szolgálom a szegényeket. Az első év után az elöljáróim közölték velem, hogy az afrikai nővérek kérésére szeretnék, ha maradnék, és kineveztek három évre. Most a második mandátumomat töltöm, hatodik éve vagyok Afrikában. 

– Milyen szolgálatokat végez odakint? 

– A közösségünk hat afrikai országban van jelen, nyolc házunk van. A mi apostolkodásunk változatos, mindig függ az adott ország vagy egyházmegye szükségleteitől. Afrikában is van, ahol Mária-kegyhelyet tartunk fenn, másutt kórházat, orvosi rendelőt, iskolát működtetünk. Maliban megerőszakolt lányokat fogadunk be. Ez egy többségi muzulmán ország, ahol a gyerekek, a fiatal lányok élete elképzelhetetlenül nehéz.

Az afrikai nővérekkel gyakran mosolygunk azon, hogy úgy tűnik, mintha egész életemben erre az afrikai misszióra készültem volna, hiszen van gyógytornász és gyógypedagógus végzettségem, és teológiát is végeztem.

Így aztán, ha kint vagyok, akkor vagy képzéseket tartok, vagy a kórházban dolgozom, vagy lelkigondozással foglalkozom. Minden képzettségemet tudom kamatoztatni, hiszen mindenhol szegények vesznek körül minket. 

– Az afrikai szolgálatával kapcsolatban is felvetődik az iménti kérdés: hogyan hat Önre a betegek, a szegények látványa, a nyomorral, a szenvedéssel, az állandó erőszakkal való szembesülés?

– Néha azon szoktam gondolkodni, hogy vagy őrült vagyok, vagy Isten tényleg erőt ad, hogy végezhessem ezt a szolgálatot. Amikor először érkeztem meg a Közép-afrikai Köztársaság fővárosába, Banguiba, hivatalosan már vége volt a polgárháborúnak. Viccesen azt szoktam mondani, hogy Afrikában még biztosan nem olvasták az európai újságokat, amelyek a béke megkötéséről írnak. A testvérek is mondták, hogy már nyugalom van, elmentek a menekültek – egy nagy menekülttábort is fenntartottunk a háború alatt –, úgyhogy mehetek. Szent naivsággal el is indultam. Kiszálltam a gépből a reptéren – amit úgy kell elképzelni, hogy a népligeti buszállomás ötcsillagos álomvilág hozzá képest –, és beszálltam az autónkba. Onnantól kezdve a házunkig a hadsereg által fenntartott úton haladtunk. Amikor lát az ember egy tankot, arra még azt mondja, jól van. De ha utána jön még egy és még egy, egymás mellett sorjáznak, a platós autókon pedig fegyveres katonákat látni, és ez így megy 2 kilométeren keresztül, akkor az ember felkiált: Úristen, hová érkeztem?! A közösségi házunk ráadásul Banguiban egy muzulmán negyed kellős közepén van. Gyakorlatilag nem hagyhattam el a házat, mert a testvérek mondták, hogy ez életveszélyes. Bezártak a házba, és ott tartottam a képzéseket, a vizitációt, mindent. Amikor utaznom kellett, az elöljáróm megkérdezte a katonaságot, melyik az a biztonságos út, amelyen ki tudnak vinni a repülőtérre. Az viszont nagyon szép volt, hogy amikor este megérkeztem, ötszáz ember várt a templomban. Kérdeztem tőlük, tudjátok-e, hol van Magyarország? Nem, nem tudjuk, volt a válasz. Elmagyaráztam nekik, hiszen az egykori gyarmattartó Franciaországon kívül nem ismerik az európai országokat, ahogyan mi sem az afrikaiakat. Amikor megértették, honnan érkeztem, nagyon elcsodálkoztak, hogy ilyen messziről eljöttem hozzájuk a háborúba.

Nagy tapsvihar tört ki, és utána elterjedt a városban, hogy Magyarországról jött egy nővér. Ezt ők úgy élték meg, hogy Isten nem hagyja őket egyedül. Én voltam az első fehér apáca, aki elment hozzájuk, mióta kitört a háború.

Amikor elutaztam, volt, aki odajött hozzám a reptéren, mert hallott rólam, és aggódva kérdezte: Márta nővér, mit keres a repülőtéren, el akar menni, itt hagy minket? 

– Tapasztalatai szerint mennyire igaz, hogy Afrikában az elképesztő szegénység és nyomor ellenére is óriási a hit az emberekben? 

– Afrikában folyamatosan életveszélyben vannak az emberek. A nővértársaim között vannak huszonöt-harmincévesek, akik már az ötödik polgárháborút élték túl. Ezt mi itt el sem tudjuk képzelni.

Mivel az életük állandó veszélyben forog, mindennap megtapasztalják, hogy Isten valóban az élet Ura, és kegyelem, hogy még élnek. Az ő hitük nem dogmatikus, hanem alapvető, megtapasztalt hit: élek, mert Isten létezik.

Lehet, hogy nem tudnának olyan szép prédikációkat mondani, amilyeneket mi itt Európában időnként hallunk, de

a hitük elementáris, őszinte, és sok örömmel van tele.

– Mit ad Önnek lelkileg az afrikai misszió? 

– Ez mindig attól függ, hogy melyik misszióban vagyok. A Mali Köztársaságban például a népesség 93 százaléka muzulmán, a keresztények a lakosság 3 százalékát teszik ki, közülük 1,5 százalék katolikus. Maliban a törvények szerint egy kislány már kilencéves kortól férjhez adható. Tíz-tizenegy éves kislányokat akár ötven-hatvan évvel idősebb férfinak is odaadnak a szülők harmadik vagy negyedik feleségnek, mivel a négy feleség megengedett. Ha a kislányok elmenekülnek, az utcára kerülnek. Ha a családban nem erőszakolták meg őket, akkor az utcán teszi meg ezt velük valaki. Ha egy nagybácsi megerőszakol egy kislányt, és ő teherbe esik, a muszlim törvények alapján a nagybátyja bármikor megölheti, mert tisztátalan lett. Amikor először találkoztam ezekkel a lányokkal, és láttam a lehetetlen helyzetüket, amiben élnek, hatalmas dühöt éreztem. Ám azóta is hiszem, hogy Isten tényleg ott él közöttük, mert Jézus nem hagyja cserben a szegényeit. Kettős érzés van bennem. Időnként nagyon dühös vagyok…  

– Istenre vagy az emberekre? 

– Mindenkire, mert ezek a bűnök tényleg égbe kiáltóak, és óhatatlanul is felmerül bennem a kérdés: Hol vagy, Isten? Tudom, hogy Isten nem küld tüzes nyilakat, de amikor ilyen borzalmas helyzeteket látok, eljátszom a gondolattal, hogy az ilyen bűnöket elkövetőkre bizony küldhetne, mert szerintem megérdemelnék.

Van tehát bennem harag, elkeseredés, mert keveset tudunk tenni. Ám az is egyértelmű, hogy az életet szolgáljuk,

mert megtanítjuk a gyerekeket írni-olvasni, szakmát adunk a kezükbe, és így lesz esélyük arra, hogy emberhez méltóan élhessenek.

Az afrikai missziót úgy élem meg, mintha az evangélium lapjai elevenednének meg, mert Jézus ott van. Afrikában az élet egyszerű, hétköznapi, és a mindennapokban ott van Krisztus. Európában ezt nem tapasztalom meg ilyen elementáris erővel. 

– Ehhez nekünk is állandó krízishelyzetben kellene élnünk?

– Ezt nem mondom. Nyilván Európában is megélhetjük a hitünket, de Afrikában számomra sokkal közelebb van az evangélium a szenvedést, az irgalomra, segítségre szoruló emberek sokaságát látva, és megtapasztalva a sok jót is, ami jelen van közöttük. Kabindában például van egy kórházunk, ahol külön részleg működik az alultáplált gyerekek részére. Egy speciális program alapján etetjük őket több héten keresztül. Tavalyelőtt nyáron lufikat vittem nekik.

Az alultáplált gyerekek olyan gyengék, hogy semmit sem tudnak már megemelni. Csak ülnek, sem mozogni, sem nevetni nem tudnak.

Amikor először meglátták a lufit, nem tudták, mi az. Fölfújtam nekik néhányat. A lufi könnyű, azt meg tudták emelni, kicsit dobálni egymásnak. Annyira szép volt látni az örömüket, megtapasztalni, hogy néhány lufi elég ahhoz, hogy harminc-negyven gyerek mosolyogni kezdjen. Európában is van szegénység, nyomor. Afrikában azonban egzisztenciális szinten van jelen az elképesztő nyomor, amit mi elképzelni sem tudunk. Ezért ott egy lufi is boldogságforrás lehet, és tényleg csodát tehet. A pici tettekből nagy csoda születik. 

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 4–11-i ünnepi számában jelent meg.  

magyarkurir.hu/hirek/balogh-marta-nover-afrikai-misszioja

Komment írása

Article Tags:
Article Categories:
magyarkurir · News
banner

Vélemény, hozzászólás?