márc 29, 2021
1 Views
0 0

Akkor tanulod meg, milyen aljas a Covid, amikor a családodat veszi célba

Written by

„Mindenki megnyugodhat, ha elkapja ezt a betegséget, meg fogjuk gyógyítani.”

A baj mindig mással történik meg.

Soha, de tényleg soha nem tudjuk előre elképzelni azt, hogy majd pont velünk esik meg egy katasztrófa. Persze, bekötjük a biztonsági övet, mert más emberek szenvednek balesetet, megvesszük a szén-monoxid-mérőt, mert más embereknél lehet szivárgás – mindig másoknál. Azt, hogy közelről kelljen ilyet végignézni, kizárja az agy.

Igazából így voltam a koronavírussal egész tavaly októberig. Fontosnak tartottam persze, hogy figyeljek, de utólag már megmosolyogtató, hogy a tavalyi nyarat és kora őszt mennyire ellazáztuk, amikor azt hittük, hogy komolyan vesszük a járványt. Főleg azután, hogy tavasszal láttuk, mennyire nincs nagy baj. De azért figyeltünk, már amennyire: direkt a főszezonon kívül mentünk nyaralni, olyan helyre, ahol nem volt sok ember, általában neten végeztük a bevásárlást, és amikor épp muszáj volt nagyobb tömegbe menni, fegyelmezetten maszkot vettünk. Ezek voltak akkor a kemény korlátozások.

Az sem igazán ijesztett meg, amikor szeptemberben kontaktszemély lettem, hát jó, legfeljebb majd eltöltök két hetet házi karanténban, ha pozitív lesz, gondoltam. (Negatív lett, és azt is megtanultam, hogy a PCR-teszt egész viccesen csiklandozza az orrot.) Október elején az jelentette számomra A Nagy, Önfeláldozó Lemondást, hogy visszamondtam a Budapest Maraton-nevezésemet, és helyette a környező utcákban körözve futottam le a 42,195 kilométert.

© MTI / Czeglédi Zsolt

Ez egy októberi vasárnapon volt. Két nappal később, kedd reggel a nagyapám magas lázzal ébredt, de azt mondták neki, szóljon, ha majd légzési nehézsége lesz. Három héttel később már nem élt.

„Elhunyt 20 000 többségében idős, krónikus beteg, a gyógyultak száma is folyamatosan nő.”

Ezer dolgot mesélhetnék a nagyapámról, a téma szempontjából igazán fontos most az: egy elképesztő stramm ember volt, az a típus, akiről nem lehet elképzelni, hogy ne éljen vagy száz évig. Az az igazi elpusztíthatatlan örökmozgó, aki évekkel a nyugdíjba vonulása után visszament még dolgozni, különben tönkretette volna a tétlenség. A tavasszal már annyira unta a lezárásokat, hogy a kertjükben futott körbe-körbe, de nagyon fegyelmezetten betartotta a szabályokat, szinte csak akkor mozdult ki otthonról, amikor rutinvizsgálatra kórházba kellett mennie. Férfi, 81 éves, alapbetegség: magas vérnyomás, ezt írták a halottak felsorolásában az ő száma mellé.

Döbbenetes volt végigkövetni, ami vele történt. És ennek csak az egyik oka volt a személyes tragédia. Még szörnyűbbé tette az egészet az, hogy mindvégig azt érezhettük, az egészségügy a borzasztó leterheltsége miatt nem tudja tartani a lépést azzal, ahogy az állapota romlik (a második hullám elején jártunk, napi száz áldozat sem volt még). És ennyi volt egy élet – egy olyan emberé, aki egy hónappal korábban még azzal büszkélkedett, hogy a vizsgálat szerint a szíve olyan erős, mint ha harminc évvel fiatalabb volna.

Amikor pedig azt hittük, hogy ennél keményebb már nem lehet, meghalt az apám.

„Az egészségügy tavasszal is állta a próbát, és azóta tovább erősödtünk.”

Nehéz erről mit írnom, annyira fáj még most is. Október utolsó napjaiban kezdte el rosszul érezni magát, első ijedtében magánúton csináltatott egy PCR-tesztet – itt követte el a hibát, onnantól, hogy az negatív lett, senki az egészségügyben szóba sem állt vele. Orvos akkor látta először, amikor mentő vitte a kórházba, mert a fájdalmaitól nem tudott enni-inni, és a tápanyaghiány miatt már hallucinálni kezdett. Egy életmentő műtét után elkezdték annyira felerősíteni, hogy el lehessen kezdeni vizsgálni, mi okozta a bajt, eközben megfertőzték Coviddal, és meghalt.

© Túry Gergely

Egy héttel a halála előtt, a 61. születésnapján még beszéltünk; akkor már tudtuk, hogy hacsak csoda nem történik, az lesz az utolsó. Azt mondtam neki, hülyén hangozna, ha most boldog születésnapot kívánnék, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy nagyon sok erőt és kitartást. Két nappal később még tudtam beszélni vele, a fiam eközben az ölemben ülve próbálta a telefonba megformálni az első mondatainak egyikét, a lányomról aznapi ultrahangképet küldtem neki. Két gyerek, akiknek semmi emlékük nem lesz a nagyapjukról. Nagyon boldog volt miattuk – mint később kiderült, ez volt élete egyik utolsó tiszta pillanata.

„Megvannak az eszközeink, és tudjuk, hogy az emberek mit akarnak. A magyarok azt kívánják, hogy az ország működőképes maradjon, és el akarják kerülni, hogy tavaszhoz hasonlóan ismét lezárják az országot.”

Egészen eddig ezt a cikket írhatta volna bárki, aki szeretteit gyászolja, bármi is okozta a halálukat. De a Covid más. Nem csak azért, mert napok alatt hajt végre szőnyegbombázást az ember testén, és olyanoknál, akik kicsit korábban még makkegészségesek voltak, már azt jó jelnek vesszük, ha nem háromszavanként, hanem csak mondatonként kapkodnak levegő után a telefonban. És nem is csak azért, mert még csak elköszönni sem lehet tőlük szemtől szembe. Hanem azért, mert a Covid sok más betegséggel ellentétben ha elkerülhető nem is volt, azt, hogy ennyire nagy pusztítást okozzon, megúszhattuk volna.

Hogy ki mennyire felelős, azt majd az egészségügyi szakemberek kiszámolják, ha ezen túl leszünk. Én a gyászom mellett dühös vagyok minden vírustagadóra, akik elaltatták a figyelmet azzal, hogy „ez csak egy influenza”, minden politikusra, akik miatt a magyar egészségügy feltett kezekkel, tehetetlenül áll a viharban, tízezrek életét bízva rá a sokadik túlórájukat végző agyonhajszolt dolgozókra és a vakszerencsére, és mérhetetlenül dühös vagyok minden egyes emberre, aki egy maszkot nem képes felhúzni az orráig az utcán, mert a szemét kormány őt ne korlátozza a szabadságában, nem vagyunk mi kutyák.

© MTI / EPA-EFE / Brais Lorenzo

Egy szerencsém van ebben a helyzetben: hogy újságíró vagyok. Tudok szólni másoknak, hogy baj van.

Sokan unják már a Covidról szóló híreket, mert tényleg belefárad az ember. Eközben pedig egy jókora propagandagépezet dolgozik azon, hogy emberek tömegeivel elhitesse: a magyar járványkezelés nagyon jó. Ha pedig azt gondoljuk, hogy minden szuper, vagy csak kicsi a gond, akkor miért ne menjünk családostul vásárolni a tömött boltba este hatkor? Miért ne legyen közös családi szülinap? És tűnhet pánikkeltésnek, amikor leírjuk, hogy helyzet van. Rendszeresen meg is kapjuk, hogy „autóbalesetben is meghalnak emberek, az miért nem hír” – de ha naponta több, mint kétszáz magyar meghalna autóbalesetben, akkor egész biztosan lenne sok-sok cikkünk arról, hogy valami nincs rendben. Kongassa csak a vészharangot, aki megteheti, most van szükség rá.

„A koronavírus ugyan most minden figyelmet magához vonz, de a történelmi kihívás továbbra is a migráció.”

hvg.hu/velemeny/20210329_covid_huszezer_koronavirus#rss

Komment írása

Article Categories:
hvg.hu
banner

Vélemény, hozzászólás?