okt 12, 2020
7 Views
0 0

„Agyamban kopasz cenzor ül” – Beszélgetés Botos Mátéval a Kádár-kori könnyűzenéről

Written by

Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában mindenképpen így volt, de vajon mi jutott el ebből a kommunista párt által irányított Magyarországra? Hogyan működött a cenzúra? Milyen művek születtek ebben az időszakban? A L’Harmattan Kiadó gondozásában megjelent A politika reprezentációja a kortárs könnyűzenében című kötet tanulmányai többek között ezekre a kérdésekre is igyekeznek választ adni. 

Botos Mátéval, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Politológia Tanszékének vezetőjével, a könyv szerkesztőjével elsősorban a Kádár János nevével fémjelzett korszak könnyűzenéjéről beszélgettünk.

– A könnyűzenével ritkán foglalkoznak tudományos igényességgel. Hogyan merült fel ennek a könyvnek az ötlete?

– Az egyik órám éppen úgy alakult, hogy a diákjaim egy része csak később tudott csatlakozni, ezért arra gondoltam, hogy az időt kihasználva zenét fogunk hallgatni, amíg mindenki meg nem érkezik. Meglepve tapasztaltam, hogy azok, akik mindaddig csak passzívan voltak jelen az órákon, érdeklődve figyeltek. Következő lépésként elindítottuk A politika és művészet Magyarországon, illetve A politika és művészet a nagyvilágban kurzusokat. Ennek során azt vizsgáltuk, hogyan próbáltak a művészek szembehelyezkedni a hatalommal, vagy éppen megfelelni az uralmon lévők elvárásainak. 2019 januárjában egy konferenciát is rendeztünk ebben a témában, ez a kötet ennek a tanácskozásnak az anyagára épült. 

– Az URH zenekar énekelte a nyolcvanas évek elején: „Agyamban kopasz cenzor ül. / Minden szavamra ezer fül. / Valaki helyettem gondolkodik, / valaki helyettem távozik.” Mit lehet ma tudni a korabeli cenzúra működéséről? 

– Nem véletlen, hogy a könyv elejére Csatári Bencének a Táncdal- és Sanzonbizottság működésével foglalkozó tanulmánya került. Ez a „fortélyos félelem” időszaka volt, a rendszer mindenen rajta tartotta a szemét és a fülét. Az esetek túlnyomó részében a zeneszámok előzetes cenzúra alá estek, utólag csak ritkán vontak be már megjelent lemezt. Azt hihetnénk, hogy a politikához semmilyen módon nem kapcsolódó számokat a legtöbbször átengedték, ám ez nem feltétlenül volt így.

A rendszer a legjobban a szavaktól félt, de sokszor a zenében is találtak kivetnivalót:

ami dekadens, nyugati stílusú, túl könnyed, léhaságra ösztönző vagy lázadó szellemű volt, azt nem engedték tovább, vagyis nem játszhatta a rádió, és nem adhatták ki lemezen. A cenzúra együtt változott a rendszerrel. Az utóbbi felpuhulásával egyre több olyan szám is átment a rostán, aminek a megjelenése korábban elképzelhetetlen lett volna. Így jöhettek létre olyan produkciók is, amelyek nem feltétlenül estek egybe a szocialista emberideállal vagy a világforradalom eszmeiségével. Ugyanakkor voltak tabutémák, melyekről egyáltalán nem lehetett beszélni: Trianonról vagy 1956-ról.

– A tanulmányokból az is kiderül, hogy a bal kéz sokszor nem tudta, mit csinál a jobb. Volt egyeztetés a cenzúra különböző szintjei között? 

– Valóban, ha egy együttest valahonnan kitiltottak, máshol még nyugodtan felléphetett. Ez úgy működött, ahogyan minden más ebben az időszakban: vannak szabályok, de ha valaki élelmes, akkor meg tudja kerülni őket. Magyarország 1957-től a kompromisszumok országa lett. A cenzúra esetében nem csak a különböző szintek, de a szereplők között sem volt mindig összhang. Valaki valamit tiltott, amit egy másik hivatalnok máshol engedélyezett. A hatalom azt sem tudta befolyásolni, hogy a Nyugatra utazó honfitársaink tapasztalataiból mi épüljön be a közgondolkodásba. Ugyanezt mondhatjuk el a könnyűzenéről is.

Lehetett itthon a cenzúra mégoly kemény, azt nem tudta megakadályozni, hogy a nyugati zene bejusson az országba. Ez pedig jelentős hatással volt a hazai könnyűzene alakulására.

Volt, amit kifejezetten azért engedélyeztek, mert politikamentes volt, és emellett kielégítette a nyugati zene iránti igényt. Ilyen volt például a Hungária. A nyolcvanas évekre némiképp változott a cenzúra irányvonala: bulizzanak és tomboljanak a fiatalok, csak ne jusson eszükbe kivonulni az utcára. 

– A Hobo Blues Band Vadászat című lemeze vagy a Sztárcsinálók című rockopera nyíltan rendszerbíráló művek, a cenzorok mégis elsiklottak felettük. Az István, a királyt a közönség máig nemzeti jellegű – vagyis a kádári korszellemmel szembehelyezkedő – rockoperának tartja, holott értelmezhető a kádári vonalat legitimáló alkotásként is. Pintér Károly a tanulmányában meg is jegyzi, hogy – szemben a legendákkal – nem politikai ellenszélben született. Az előbbi két esetben, úgy látszik, hogy az illetékesek nem álltak a helyzet magaslatán, míg az utóbbi arra mutat rá, hogy a cenzorok igencsak rafináltak voltak. 

– Ne feledjük, hogy ezek a művek a nyolcvanas években jöttek létre, amikor egyrészt puhult a diktatúra, másrészt súlyos válságba is került. Romániában ellátási gondok voltak, Lengyelországban a gazdasági problémák okozta politikai feszültségek miatt hadiállapotot vezettek be, Jerzy Popiełuszko római katolikus papot meggyilkolták, de nálunk is történtek rejtélyes gyilkosságok, nem beszélve az 1986. március 15-én lezajlott lánchídi csatáról. A hatalom a 80-as évekre úgy érezte, hogy a társadalommal fennálló viszonya gyorsan változik, a nemzeti érzés elnyomását, visszaszorítását ekkor már delegitimáló tényezőnek is tarthatták. Vagyis az István, a király engedélyezése lehetett egyfajta szelep is. Főleg, hogy István és Koppány ellentétébe bele lehetett látni akár a Kádár–Nagy Imre-konfliktust is. Ne feledjük, hogy közeledett 1956 harmincadik évfordulója – az István, a királyt 1983. augusztus 18-án mutatták be –, és felnőtt egy nemzedék, amelynek már nem volt egyértelmű, mi is történt ’56-ban. Számukra üzenhették azt, hogy nem a lázadó Koppánynak – Nagy Imrének –, hanem Istvánnak – azaz Kádárnak – volt igaza.

Sztárcsinálók a korszak legkritikusabb könnyűzenei alkotása volt. Azt már soha nem fogjuk megtudni, hogy vajon miért nem vették észre a mű nyilvánvaló áthallásait.

– A kádári rendszer nem tudott mit kezdeni a könnyűzenével. Úgy tűnik, egész egyszerűen nem értették, hogy mi zajlik a felszín alatt. Mennyire próbálták mégis a zenén keresztül befolyásolni a fiatalok gondolkodását? 

– Érdekes próbálkozás volt ezen a téren a polbeat fesztivál 1967-ben. A várt eredmény azonban elmaradt, a Gerilla együttes például balról fogalmazta meg rendszerkritikáját. De az Azért, mert a faterod góré című szám sem volt éppen rendszerbarát.

A könnyűzene kétségkívül formálta a fiatalok gondolkodását, magatartását, ám úgy tűnik, a hatalom egy idő után lemondott arról, hogy a zene segítségével fogja meg az ifjabb nemzedéket.

Arról azonban megfeledkezett, hogy ha elveszti egy generáció felett a kontrollt, akkor a következő nemzedékkel még kevésbé fogja megtalálni a hangot.

– Az Aczél György nevéhez kapcsolt kultúrpolitika sokat emlegetett jellemzője a tiltott, a támogatott és a tűrt kategóriák használata. Visszatekintve sok művész hangsúlyozza, hogy a szövege és a zenéje egyaránt rendszerkritikus volt – vagyis legfeljebb csak megtűrték –, szemben azokkal, akiket a kádári vezetés kifejezetten támogatott. 

– A rendszerváltással minden, így a Kádár-kori könnyűzene megítélése is átértékelődött.

Nagyon sok szubjektív elem rakódott rá erre, hiszen gyakran maguk az érintettek próbálták meg az általuk elfogadható vagy helyesnek tartott verziókat „hivatalossá” emelni.

Utólag sok korabeli zeneszámról állítják a szerzői, hogy a látszat ellenére a kommunista diktatúra kritikáját fogalmazták meg benne, csak virágnyelven. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára nemrég tette közzé azt az 1970-ben készült jelentést, melyben egy ügynök Radics Béla gitárvirtuóz egyik kijelentését idézi: „Én nem fogok bedőlni a rohadt kommunistáknak, én nem nyalok, mint az Illés meg az Omega és a hasonló kirakatzenészek tették. (…) ORI-vizsgát sem teszek, mert nem leszek kommunista zenész.” Ez ma bátor kiállásnak tűnik, ám egyrészt nem nyilvánosan hangzott el, másrészt igazságtalan azokkal szemben, akik viszont letették az ORI (Országos Rendező Iroda) kötelező vizsgáját. Nem szerencsés, ha visszatekintve, a mai ismereteink alapján minősítjük egy kor szereplőit. A történész szemével nézve bizony kevesen kockáztattak igazán. Ilyen volt például a CPg szegedi punkegyüttes, amely nem virágnyelven, hanem szó szerint volt rendszerkritikus. Az viszont már más kérdés, hogy milyen színvonalon. A kérdés egyébként visszafelé is érvényes. Egy zenész rendszerváltás utáni magatartása nem feltétlenül teszi hiteltelenné mindazt, amit előtte alkotott.

– Csatári Bence történész Az ész a fontos, nem a haj című könyvében többször is utal arra, hogy a korabeli kultúrpolitikusok szerint a könnyűzenét silány szöveg, primitív dallam és dilettáns hangszerelés jellemezte. Mennyi valóságalapja volt ennek a kritikának?

– Kétségtelen, hogy a cenzúrával foglalkozó hivatalnokoknak volt egyfajta klasszikus zenei ismeretük, de ők sem csak Bartókot vagy Sosztakovicsot hallgattak. Ennek a kornak elmaradhatatlan jellemzője volt a propagandazene, az indulók és a csasztuskák zenei világa. A kortárs könnyűzenét viszont nem becsülték semmire, nem ismerték fel a jelentőségét. Az is igaz, hogy a hatvanas évek zenészei amatőrök voltak, és természetesen a könnyűzenének is megvoltak a gyermekbetegségei. Ennek ellenére fel tudunk sorolni olyan zenészeket – az említett Radics Béla mellett például az LGT-t vagy Cseh Tamást –, akik magas szintű zenei műveket alkottak. Nem szabad elfelejteni, hogy sokszor – főleg a nyolcvanas évektől – nem feltétlenül a zene volt a lényeges. A Beatrice Nem kell című száma látszólag egy társas kapcsolat végét írja le, ám akkoriban mindenki tudta, hogy valójában nem erről szól: ezektől, a hatalmon lévőktől „semmi nem kell”. 

– A könnyűzenének ebben a korszakban fontos identitásképző szerepe is volt. 

– Ne feledjük, hogy a magyar társadalom az ötvenes évekig döntően paraszti volt.

A kádári időszakra azonban már sok olyan városi fiatal élt Magyarországon, akiknek nem voltak mélyre nyúló gyökereik. A könnyűzene nekik nyújtott egyfajta kulturális közeget.

A korszak meghatározó zenészei a dalokkal próbálták megfogalmazni, mi az, amit elfogadnak a körülöttük lévő világból, és mi az, amit nem. Érthető, hogy a fiatalok szívesen érezték a magukénak azokat a dalokat, melyek az ő ki nem mondott érzéseiket és gondolataikat fejezték ki. Ugyanakkor az eltűnőfélben lévő organikus – családi, felekezeti vagy nemzeti jellegű – közösségek helyére fiktív közösségek és ezzel együtt álidentitások léptek. Kétségkívül ez csak pótléka volt valami valódinak, ám a zene a hatvanas évektől tálcán kínálta a fiatalok számára az új identitás lehetőségét. 

– A kötet egyik tanulmányában Stumpf András úgy ír Cseh Tamásról, mint ahogyan a művészet nagy klasszikusairól szoktak. Ön szerint lehet örökérvényű a könnyűzene? 

– Nehéz ezt megmondani, de talán nem véletlen – és nem csak nosztalgia vagy retroérzés –, hogy a hatvanas, hetvenes, esetleg a nyolcvanas évek könnyűzenéje ma is népszerű. Ellentétben a következő időszakkal, melyben valami miatt jóval kevesebb klasszikus alkotás jött létre. Másrészt a vizsgált korszakban sokkal kevesebb zenész volt, kevesebb lemez jelent meg – manapság egy jobb szoftver segítségével szinte bárki képes előállítani egy digitális zeneszámot –, egy-egy dal akkoriban sokkal inkább a befogadók életének részévé válhatott. Arról nem is beszélve, hogy a válogatás szempontjai is kifinomultabbak voltak, míg ma egy algoritmus keres helyettünk. Az akkori könnyűzenét is eladták és megvették, mégsem vált olyan mértékben termékké, mint napjaink szerzeményei. Hatása és jelentősége miatt a hatvanas-hetvenes években sokkal kevésbé lehetett a könnyűzenével manipulálni az embereket, mint korunkban. S hogy örökérvényű-e a könnyűzene? Azt majd az idő eldönti.

Fotó: Merényi Zita

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. október 4-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.

magyarkurir.hu/hirek/-agyamban-kopasz-cenzor-ul-beszelgetes-botos-mateval-kadar-kori-konnyuzenerol

Komment írása

Article Tags:
Article Categories:
magyarkurir · News
banner

Vélemény, hozzászólás?