márc 28, 2021
9 Views
0 0

„A szeretet napként világló fáklyája” – Szűz Mária alakja az Isteni Színjátékban

Written by

Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepének és a firenzei születésű költőnek az emléknapja látszólag két, egymástól igen távoli gondolati mezőbe illeszkedik. Ugyanakkor, ha valaki kezébe veszi az Isteni színjáték szövegét, rácsodálkozhat benne Dante zsenialitására, amellyel költészetté formálja a Katolikus Egyház alapvető tanításait és hittételeit. Dante teológiai háttértudásának bemutatása nem ennek az írásnak a feladata, inkább csak szeretnénk rámutatni azokra a szöveghelyekre, amelyekben a költő egészen különleges módon utal Máriára, a Megváltó édesanyjára. E szöveghelyek továbbá arra sarkallhatják e cikk olvasóit, hogy (újra) kézbe vegyék a „sommo poeta” remekművét, amellyel kapcsolatban Kardos Tibor így fogalmaz egy a Babits Mihály által készített fordításhoz írt tanulmányában: „Nem is csupán arról van szó, hogy életbölcsességgé emelhető megállapítások, axiómák bőven bonthatók ki művéből, de tájai, hangulatai, zenei akkordjai, lelki helyzetei roppant kifejező és kényszerítő erővel hatnak, s bármennyire is szubjektívek, mintha csak az emberiség lelke szólalna meg bennük”[1]. A szent három napra és a feltámadás megünneplésére készülve Kardos e sorai még aktuálisabbá válnak, ha azt vesszük figyelembe, hogy Dante szellemvilágban tett utazása éppen a húsvéti időszakra esik: a Pokolban tett „látogatás” nagycsütörtök éjjelén kezdődik, s onnan húsvétvasárnap érkezik Dante a Purgatóriumba. A húsvétot követő héten érkezik a Paradicsomba, s

az egész művet az istenlátás (visio beatifica) szavakba nem önthető tapasztalata zárja.

Az Isteni színjáték talán legtöbbet idézett és leginkább ismert szöveghelyei közé tartozik éppen az említett istenlátást leíró, s egyben az egész művet lezáró utolsó ének. Ahhoz, hogy Dante idáig eljuthasson, nemcsak saját bátorságára, erejére támaszkodik (elegendő elolvasni a Pokol 1. énekét, amelyben félelméről tudósít), hanem és mindenekelőtt azokra a kísérőkre, akiknek a segítségével átkel a Pokol sötét, szívszorító, bűzös és halálos bugyrain, a Purgatórium megtisztulást ígérő lejtőin és körein, s végül a Paradicsom vakító fényárban úszó szféráin.

Vergilius és Beatrice, költői példaképe és szellemi atyja, valamint később, a Paradicsomban ifjúkori szerelme, a fiatalon elhunyt Beatrice Portinari vezetik az utazó költőt, s támogatják lelkét és szellemét. A Paradicsom egy bizonyos pontján azonban, a 31. énekben Beatrice Szent Bernátra bízza Dantét, hogy az utolsó lépéseket már az ő kíséretében tegye meg az istenlátásig. Nem véletlen Dante választása, hiszen a 12. században élt cisztercita szerzetes és hittudós „lelkiségének, lelki tanításainak középpontja az emberré lett Ige, Jézus Krisztus, akinek példáján lelkesül s akinek kegyelmeivel emelkedik föl a lelkiélet legmagasabb szintjére (…). Az Úr Jézus szeretete azonban a legszorosabban párosul benne a Szűzanya iránt való bensőséges, gyöngéd, gyermeki szeretettel, úgyhogy Szent Bernát neve a katolikus köztudatban a Mária-tiszteletnek szinte szimbóluma lett”[2]. De diligendo Deo, azaz Az Isten szeretetéről írt kötetében így fogalmaz:

„az Isten szeretetének oka maga az Isten, mértéke pedig az, hogy mérték nélkül szeressük őt.”[3]

Az utolsó éneket tehát, amelyben Dante az isteni szeretet mindent „mozgató és fenntartó” erejét énekli meg, Bernát Szűz Máriához intézett imája vezeti be, akihez mint múzsához fordul a szent tudós, kérve az Egek Asszonyának közbenjárását Dantéért. E sorok az olasz irodalom legszebbjei közé sorolhatók, amelyek számtalan művészt ihlettek a megzenésítésre. Ezek közül kínálunk néhányat meghallgatásra: Marco Frisina szimfonikus kórusműve ITT hallgatható meg, a Vittorio Gassman által szavalt részlet pedig ITT érhető el.

Az imádságnak magyarra fordított sorai, amelyeket most itt is közlünk, összefoglalják mindazt, amit a Paradicsom korábbi énekeiben Dante lejegyzett az Üdvözítő Édesanyjáról, s egyben összefoglalja a Komédiabeli utazást. Mindezek mellett azonban jól tükrözi Dante korai költészetének szemléletmódját is, a dolce stil nuovo által eszményképpé tett nő alakjának megidézését.

„Szűz és anya, saját fiad leánya!
Alázatos és legdicsőbb teremtmény!
Célpont, melyet az örök terv kitűzött!
Te tetted emberi természetünket
olyan nemessé, hogy létrehozója
önmagát hajlandó lett létrehozni.
Méhedben gyúlt föl az a szeretet,
amelynek melegétől e Virág
az örök békében ím kivirult.
Itt fönt a szeretet napként világló
fáklyája vagy; a halandók között,
lent, élő forrása vagy a reménynek.
Miasszonyunk, oly nagy vagy, oly hatalmú,
hogy aki kegyet vár s nem fut tehozzád,
az szárnyak nélkül igyekszik repülni!
Nagy jóságodban nemcsak azt segíted,
aki megkér, hanem nagylelkűen
a kérésnek sokszor elébe mész.
Benned van irgalom, van szánalom,
van bőkezűség; benned egyesül
a teremtmények minden szép erénye!
Itt ez az ember, aki a világ
legmélyebb gödrétől kezdve, fokonként
végignézte a lelkek életét:
hozzád fohászkodik, légy most kegyes,
töltsd el erővel, hogy tekintetét
a végső üdvre rá tudja emelni.
És én, ki éppúgy kívánom neki,
hogy lásson, mint kívántam önmagamnak,
könyörgök (s tán nem hasztalan könyörgök):
imáiddal űzz el minden ködöt
halandó szeméről, hogy neki is
megmutatkozzon a Legfőbb Gyönyör!
És kérlek, Királynő (hiszen amit
akarsz, az teljesül): őrizd meg épen
az érzékeit e látás után,
óvd őt a saját ösztöneitől!
Lásd: Beatrice s minden szent az égben
imára kulcsolt kézzel könyörög!”

(Paradicsom, 33, 1–39., fordította Nádasdy Ádám)

Hogy rátérjünk azonban a Komédia Mária-ábrázolásaira, fontos megjegyezni, hogy az angyali üdvözlet jelenete nemcsak a Paradicsomban, de már a Purgatóriumban is feltűnik. A 10. énekben, a Purgatórium első párkányán Dante márvány domborművek között, amelyek az alázatosság erényének példáit vonultatják föl, szemléli az újszövetségi jelenetet, amelyben Mária alázattal fogadja a hozzá érkező Gábriel arkangyal köszöntését (vö. Purg. 10, 34–45.). Így ír Dante a látott alkotás kapcsán: „… ott volt a nő, aki forgatta kulcsát, / hogy megnyíljon az égi szeretet; / a testtartásán látszott, hogy kimondja: /»Az Urat szolgálom!« (…)”

A Paradicsom 23. énekében, amikor Dante előtt láthatóvá válik a szentek serege és Krisztus diadalmenete, Dante ismét, most már azonban nemcsak mint műalkotást, hanem mint élő valóságot szemléli Máriát. Rózsának (Par. 23, 73.), legnagyobb fénynek (Par. 23, 90.), drága vagy fényes csillagnak (Par. 23, 92.) hívja Dante Isten anyját, akit láng alakban vesz körül az angyal: „Angyali szeretet vagyok, kísérem / az örömet, amely méhedből árad, / ahol egykor a Vágyunk lakozott…” (Par. 23, 103–105.). Már itt, a mennynek ezen a pontján Dante gyönyörűséggel számol be nemcsak az eléje kerülő látványról (amelyet kétségtelenül elővételez a purgatóriumi márványkép megpillantása), hanem arról a muzsikáról, amely betölti a Paradicsom szféráit.

Mária nevét zengik a szentek (Par. 23, 111.),

s „az Ég Királynőjét énekelték / oly édesen, hogy máig érzem ízét” – vallja meg az utazó Dante (Par. 23, 129.). A látvány és a hang „édessége” arról árulkodik, hogy a Paradicsomban Dante által tapasztalt öröm a lélek minden képességét „igénybe veszi”, teljesen átalakítja és átformálja, s valójában már nem a fizikai értelemben vett látásról és hallásról beszélhetünk, sem a természetes módon érzékelt ízek gyönyöréről, hanem egyfajta szellemi-lelki gazdagságról és érzékelésről. A szellemi érzékek megerősödésének folyamata végigkíséri Dantét, egészen az istenlátásig, s ugyanígy van ez akkor is, amikor a mennyei rózsában felfedezi Szűz Máriát.

Dante az üdvözült lelkek seregét egy fényrózsa alakjában pillantja meg a Paradicsom 30. énekében, miután az eléje táruló fényességben tekintetét megedzi. „Érezni kezdtem, hogy növök fölébe / saját emberi képességeimnek, / s olyan új látóerőre gyúltam, / hogy bármely kristálytiszta ragyogás / szememnek nem lett volna erős” (Par. 30, 56–60.). Ezt követően, a 31. énekben Mária ismét mint fénylő ragyogás jelenik meg, akit angyalok vesznek körül (Par. 31, 122–142.), akinek öröme „tükröződik minden szent szemében”, s akinek látása szent szerelemre gyullasztja a mennyei rózsa üdvözültjeit.

Dante még egy jelenetben megemlékezik az angyali üdvözlet jelenetéről: a 32. énekben, amelyben tovább szemléli Szent Bernát kíséretében a szentek seregét, látja, amint Gábriel köszönti Szűz Máriát. „Az angyal, ki elsőnek jött le hozzá, / így énekelt: »Üdvözlégy, Mária, / malaszttal teljes!«, és szárnyát kitárta; s az isteni dalt zengte őutána / a boldogságos udvar mindenütt, / és minden szem vígabban csillogott” (Par. 32, 94–99.) Nemcsak a szemek válnak boldogabbá, de megszépül minden lélek, aki Máriára tekint (vö. Par. 32, 107.), és akire Mária néz; szépsége, amely Krisztushoz hasonló (vö. Par. 32, 85.), visszatükröződik az üdvözült lelkek arcán.

Mária szemlélésekor Dante Krisztust is látja, hiszen Mária arcán a Megváltó vonásai tükröződnek. Nemcsak a fogantatásból fakadó hasonlóságról van szó, hanem sokkal inkább a lelki kapcsolódás általi azonosságról:

Mária megdicsőült arca a leginkább hordozza magán az Üdvözítő képét, s talán nem túlzás azt mondani, hogy élő ikonjává válik a Krisztusban láthatóvá lett isteni szeretetnek.

Dante szavai is erről tanúskodnak: „mindaz, amit láttam ez idáig, / nem töltött el ekkora ámulattal, / ennyire nem volt Istenez hasonló” (Par. 32, 91–93.).

Ebből az Istenhez való hasonlóságból fakad, hogy az utolsó énekben Bernát Máriához fordul közbenjárásért; a Szent Szűzre tekint, aki csak egyszer szólal meg a Színjátékban (vö. Pok. 2, 98–99.), de a hozzá intézett imádságra örömteli pillantásával felel (Par. 33, 40–42.).

Mária tehát az Egek Asszonya, aki nélkül, bármennyire is háttérbe kerül az Isteni színjátékot elemző tanulmányokban, nem indulhatott volna el Dante a szellemvilágot bejáró utazására. A Pokol 2. énekének tanúsága szerint ugyanis éppen a Szent Szűz az, aki részvéttel pillantja meg az eltévedt, bolyongó, siralmas állapotban lévő Dantét, s akinek kérésére, Szent Lúcia közvetítésével Beatrice elindul, hogy megkérje Vergiliust, vezesse a költőt a Purgatórium hegyéig (vö. Pok. 2, 85–114.).

Mária tehát már az Isteni színjáték legelején föltűnik, mint a Bűnösök menedéke (Refugium Peccatorum), akinek anyai szíve teszi lehetővé Dante megérkezését a Purgatóriumba, s onnan tovább, hogy megtisztulva elérkezzen a „csillagokhoz” (vö. Purg. 33, 145.). Mária, mint ahogyan láttuk, a Paradicsomban

„fényes csillag” – Stella Maris, aki a földi utazók számára irányt mutat az ég felé.

Nem véletlen, hogy Dante számtalanszor idézi fel művében a tengeren hányódó bárkát vagy hajót mint az utazásra vonatkozó hasonlatot (vö. Purg. 1, 1–3; Par. 2, 1–15.), amely talán a Máriához köthető kultuszhoz is kapcsolódik ez által. S még egy adalék a „Tengernek csillaga” megszólításhoz: Éppen az utazót az istenlátást megelőzően kísérő Szent Bernát az egyik, akinek nevéhez fűzhető a Máriát megszólító középkori himnusz (Ave Maris Stella). „És ki lehetne inkább a remény csillaga, mint Mária – ő, aki igen-jével ajtót nyitott Isten számára a mi világunkba; ő, aki a szövetség élő szekrénye lett, akiben Isten testet öltött, egy lett közülünk, és közöttünk »sátorozott« (vö. Jn 1,14)?” (XVI. Benedek, Spe salvi 49.)

JEGYZETEK
[1] Kardos Tibor, Dante, In. Dante Összes Költeményei, Magyar Helikon, Budapest, 1962, 959.
[2] Szent Bernát, Az Isten szeretetéről szóló könyv (ford. Dr. Dombi Márk. S.O. Cist.), Korda Kiadó, Budapest, 1938.
[3] Ua. 8.

Az Isteni színjáték részleteit Nádasdy Ádám fordításában közöljük.

Szerző: Várkonyi Borbála

Forrás: Győri Egyházmegye

Fotó: Sandro Botticelli, Purgatórium X., 1480-1500. körül, Kupferstichkabinett, Berlin, reprodukció: Alexandra Matzner/artinwords.de; Vatican News; wga.hu

Magyar Kurír

magyarkurir.hu/hirek/-szeretet-napkent-vilaglo-faklyaja-szuz-maria-alakja-az-isteni-szinjatekban

Komment írása

Article Tags:
Article Categories:
magyarkurir · News
banner

Vélemény, hozzászólás?