nov 22, 2020
7 Views
0 0

A kórházi raktárba hordta betegét szexelni az ápolónő

Written by

Addiktológiai Matiné Jászberényi Sándor új novelláskötetével.

Verébfióka

Délután volt. A betegek már kint voltak az udvaron és a foglalkozást várták. A fiú a hatágyas kórteremben borotválkozott. Az ablakon besütött a nap, árnyékokat rajzolt a falra. Nem voltak felkapcsolva a neonlámpák, és a nyitott ablakon befújó szél kimosta a fertőtlenítő szagát.

Gyönyörű nyári nap volt, az udvaron álló platánok zölden ragyogtak a napsütésben.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

A fiú arcán sercegett a szőr, ahogyan átment rajta a borotvával. Lehúzta a habot, a műanyag pengét a nyitott csap alatt mosta ki. Léptek csattogása hallatszott a folyosón. Amint a kórterem elé ért, csend lett.

„Na, jön?” – szólt be az orvos az ajtón. Fehér köpenyben és bőrpapucsban volt.

„Egy pillanat” – felelte a fiú. Az arcát egy barna kéztörlőbe törölte, majd elindult az orvos felé.

„Ne hagyja ott apengét!” – mondta az orvos. A fiú visszafordult, felvette a borotvát a mosdókagylóról, odalépett az orvoshoz, és a kezébe adta. Az orvos a fehér köpeny zsebébe süllyesztette, majd sétálni kezdett a kijárat felé. A fiú mellette ment.

„Ez az utolsó napja, hogy érzi magát?” – kérdezte az orvos.

„Jól. Egy kicsit ideges vagyok.”

„Ez teljesen normális. Minden rendben lesz.”

Kiértek a kórház kertjébe. Leültek a fűbe a platánfák alá, a többi beteg mellé. Hatan voltak, pizsamában és melegítőnadrágban.

„Egy ilyen szép nyári napon a szabadban biztosan könnyebben tudunk majd beszélgetni” – mondta az orvos.

Észrevette, hogy a betegek az egyik platán tövét bámulják. Egy verébfióka ugrált a fa tövében, és kétségbeesetten csivitelt.

„Nem mi csináltuk, doktor úr, a kismadár már itt volt, amikor kijöttünk” – mondta az egyik ötven körüli beteg. Fekete harcsabajusza és vizenyős szeme volt. Az arca puffadásnak indult az alkoholtól.

„Tudom. Kiesett a fészekből. Előfordul az ilyen.”

„Én fel tudok vele mászni a fára és visszatenni a fészekbe” – szólalt meg egy másik beteg. Nagyon vékony volt. A bő pizsama alól ki-kivillant a bordáira feszülő bőre, a keze folyamatosan remegett.

„Maga csak ne másszon sehová. Az balesetveszélyes.”

„Akkor mit csináljunk?”

„Semmit. A szülei majd érte jönnek és elviszik. Nem érezhetik rajta az emberszagot, mert akkor nem ismerik meg.”

A fiú hallgatta a beszélgetést, de lélekben valahol máshol járt. Cigarettáról cigarettára gyújtott.

Arra gondolt, hogy amint kikerül innen, elfelejti ezt az egészet, és soha senkinek sem fog beszélni róla. Látta magát, hogy jegyet vesz a vonatra, az ablakon át pedig bámulja az ismerős kinti tájat, az elsuhanó gyerekkorát. Látta magát, ahogyan erős eszpresszókat iszik a kisváros főterének a teraszán, talán egy rendes nővel. Igen, egy rendes nő kitölthetné benne az ürességet, gondolta. Egy rendes nő, aki még nem látta a sötétséget, mindig jól jön. Talán befejezné mellette az egyetemet. Talán keresne munkát, és látná értelmét is a munkának. Megtalálhatná mellette Istent. Elképzelte, hogy hogyan fog nevetni a nő, hogy milyen szaga lesz a hajának. Fel kellene hívnia a szüleit, hogy megy.

Arra eszmélt fel az álmodozásból, hogy a csoport fűből fészket készít a kismadárnak, hogy legyen miben megpihennie, amíg érte jönnek a szülei.
Mindenki gyűjtötte a füvet, és a fészket is közösen fonták, nagy aggodalommal.

A menzán zsemlét vacsoráztak mackósajttal és t. v. paprikával. Karcos alumíniumtálcákon kapták meg az ételt, mellé pedig émelyítően cukros limonádét ittak. Marta a torkát az olcsó bolti citromlé. Senki sem beszélgetett az asztalnál, mindenki az étellel volt elfoglalva. Vacsora után gyógyszerosztás következett, sorban álltak, míg az ügyeletes nővér műanyag feles poharakban kiosztotta mindenkinek a gyógyszerét. Belenézett a betegek szájába, hogy lenyelték-e. Negyvenes, természetes vörös hajú, hízásnak indult nő volt, hatalmas mellekkel és szeplőkkel. Cinkosan rákacsintott a fiúra. Nem volt már felírva neki semmi.

Fél óráig tartott, míg hatni kezdtek a gyógyszerek. A betegek elcsendesedtek és bámulták a tévét. Ismeretterjesztő sorozat ment a tévében az egyiptomi fáraókról. A fiú is nézte egy darabig, majd felállt, a melegítőnadrágjának a zsebébe nyúlt. Cigarettát vett elő, kiment az udvarra, a bejárati ajtó elé, ahol a talpas hamutartók álltak, és rágyújtott. Perceken keresztül bámulta a sűrűsödő homályt.

Hörgést hallott, hordágy kerekeinek a csikorgását. A hang irányába fordult. Egy beteget hoztak az ápolók. Ötven körüli férfi volt, görcsökben. Tiszta nyál volt a szája, folyamatosan fel akart ülni a hordágyon az izom-összehúzódások miatt, de a szíjak nem hagyták. Elnyomta a cigarettát, visszasétált az épületbe. Félúton volt a társalgó felé, amikor az ápolók elviharzottak mellette a beteggel a rendelőbe.

„Négy milligramm rivotrilt intravénásan” – hallotta az orvos kiabálását. A fiú leült a folyosón és figyelte az eseményeket. A gyógyszer gyorsan hathatott, mert az ápolók már lépésben tolták ki a beteget. A vonásai kisimultak, úgy tűnt, mintha aludna. Csak az arcára száradó nyál árulkodott a rohamról. „Folyamatosan emeljék az adagot nyolc milligrammig, és kapjon hidrokortizont. Figyeljék!” – mondta az orvos. Az ápolók befordultak az egyik kórterembe, a fiú hallotta, ahogyan kikapcsolják az övet a hordágyon. Az orvos nem ment az ápolókkal, megállt és farkasszemet nézett a fiúval.

„Mi baja volt annak a betegnek, doktor úr?” – kérdezte a fiú. Az orvos arca megenyhült.

„Be van gyulladva a szürkeállománya.”

„Az agya?”

„Igen. Krónikus alkoholistáknál előfordul. Ritkán, de előfordul. Általában nem érik meg ezt a szintet. Különleges eset, annyi tény.”

„Meg fog halni?”

„Most altatjuk, amíg le tudjuk lohasztani a gyulladást. Ha azt túléli, megmarad.”

„Nem tudtam, hogy az agy is be tud gyulladni.”

„Pedig be tud. Most menjen, mindjárt lámpaoltás van.”

A fiú felállt a székről, bement a kórterembe, és egy fekete sporttáskába kezdte összerakodni a dolgait. Lassan, aprólékosan csomagolta azt a kevés holmit, ami nála volt. Kikészítette az ágya mellett álló székre az utcai ruháit, megnedvesített egy darab vécépapírt, és kipucolta a bőrcipőjét, kiakasztotta az egyetlen ingjét. Olyan érzése volt, mintha iskolai ünnepségre készülődne, mintha az egyenruháját készítette volna ki, hogy holnap többedmagával együtt álljon a tűző napon, és hallgassa a beszédeket, végigálljon egy teljes katolikus misét. Ilyenek voltak az iskolai ünnepségek gyerekkorában. Sokan elájultak a napon.

A betegek lassan kezdtek beszállingózni a kórterembe. Ki a saját lábán ment az ágyához, kit támogattak az ápolók. Amikor mindenki lefeküdt, lekapcsolták a neonlámpát. A fiú hallgatta a többiek nehéz légzését, a nyugvópontot kereső testek forgolódását a sötétségben, majd a felcsattanó horkolást. Fél órán keresztül feküdt a sötétben, de nem tudott elaludni. Tisztán hallotta a lépéseket a folyosón. A kinyíló ajtóból beömlő fény elvakította a szemét. Automatikusan felült. A vörös hajú ápolónő már az ágyánál állt, mire a szeme megszokta a fényt.

„Valaki keres” – mondta. „Bár nincs látogatási idő, de azért nem szakad le az ég, ha most kivételt teszünk.”

A fiú felállt az ágyáról, belelépett apapucsába, és követte az ápolót. Hat hete volt már a kórházban, de eddig nem látogatta meg senki sem, igaz, nem is akart látni senkit, amíg tartott a kémiai szomorúság. Csak annak elmúltával kezdett el azon gondolkodni, hogy hol van, és miért.

Az apja állt a recepciós pultnál. Tökéletesen, mint mindig. Frissen borotvált arcát körbelengte az arcszesz szaga. Bézsszínű inge remekül passzolt barna zakójához. Teljes ellentéte volt a fehér csempés, lelakott kórházi környezetnek, ezzel pedig tisztában is volt. Látszott rajta, hogy zavarja, hogy itt kell lennie, hogy be kell lélegeznie a fertőtlenítőszagú levegőt. Az addiktológiai osztály nem passzolt a vidéki katolikus polgárságról alkotott nézeteibe.

Hideg kék szemével végigmérte a melegítőnadrágos fiát.

„Szia.”

„Szia, apa.”

„Nagyon lefogytál.”

„Szar a kaja.”

„Ennyire nem lehet szar.”

„Hidd el, ehetetlen.”

„Nem baj. Nemsokára kijössz innen. Hoztam neked pénzt” – mondta, a zakójának a zsebébe nyúlt, egy borítékot vett elő, és átnyújtotta. A fiú elvette,
de nem nézett bele a borítékba, csak zsebre vágta.

„Megkaptátok a levelemet?” – kérdezte, és mosolyogni próbált. Egy héten keresztül fogalmazta azt a levelet. Sokáig tépelődött, hogy elküldje-e, végül a főorvos tanácsára megtette. Az ápolók adták postára egy héttel ezelőtt. Leírta benne, hogy mikor engedik ki az addiktológiáról, hogy haza akar menni.

„Meg. De szeretnénk, ha még nem jönnél haza. Anyád miatt. Azért hoztam a pénzt, hogy ki tudj venni egy albérletet Pesten.”

„Köszönöm.”

„Hogy vagy?”

„Jobban.”

„Ennek örülök. Most mennem kell, indul a vonatom. Majd beszélünk. Szervusz” – mondta az apja, és nyújtotta a kezét.

„Szervusz” – felelte a fiú, és megrázta.

Nézte, ahogyan az apja hátat fordít és eltűnik a folyosón. Hallgatta, hogy megváltoznak és lelassulnak a lépései, ahogyan kilép a kórház épületéből. Visszaindult a kórterem felé. A recepciónál
a vörös ápolónő állt, szélesen rámosolygott.

„Na, gyere!” – mondta. Előrement a folyosón, körülnézett, hogy nem látja-e valaki, majd bement a raktárba, ahol a tisztítószereket és a mindenféle lomokat tartották. A fiú lehajtott fejjel követte. A nő becsukta mögöttük az ajtót, ugyanazzal a mozdulattal pedig a mellei közé húzta a fiú fejét. Hatalmas, kibuggyanó, szeplős mellei voltak, vaskos, barna mellbimbókkal. Egy ideje már csinálták ezt esténként, főleg, mióta a fiú nem kapta meg a nyugtatóját. A reggeli merevedését vehette észre a nővér, ezen akart segíteni a raktárban éjjelente. Behúzta, a szájába adta hatalmas mellbimbóját, és rámarkolt a farkára.

Az igazat megvallva, ez tetszett is a fiúnak. Kevés nővel volt még. Azt hitte, hogy számít bármit is a baszás, azt, hogy neki tesznek szívességet vele. A vörösnek izzadság- és klórszaga volt, elélvezés után pedig gyakran beszélt arról, hogy nem lesz teljes a gyógyulása, amíg meg nem találja Jézus Krisztust és a Szűzanyát. A raktárban több evangélium is volt a polcokon, legfelül pedig egy kifestett Szűz Mária-mellszobor. A fiúnak elképzelése sem volt, hogyan kerülhetett ide.

Szopta a nő mellét, közben az anyja jutott az eszébe, hogy vajon ő is feljött Budapestre az apjával, vagy otthon maradt. A vörös végül magába vezette a farkát, és az öklét harapva élvezett el. A fiú
a felhúzott, szeplős combjára ejakuált. Nézte, hogyan folyik le a spermája a nő lábán, és hogyan szedi rendbe magát egy használt papír zsebkendővel. Elélvezés után gyakran bámulta a Szűz Mária-szobrot, a lepergő festék alatti fehér gipszet, és úgy gondolta, el fog kárhozni.

„Ez az apád volt, aki meglátogatott?” – kérdezte a nő. Kérdésével kirántotta a fiút az elkárhozás körüli gondolataiból.

„Az.”

„Gondoltam. Pont olyan a szemetek. Mit akart?”

„Pénzt hozott.”

„Ez igazán rendes tőle, nem?”

„De.”

Belecsípett a fiú arcába, majd kiment a raktárból. A fiú pár perc után követte. Visszasétált a kórterembe, kilépett apapucsából és befeküdt az ágyába.

Hallgatta a többi beteg horkolását, amikor pedig a szeme hozzászokott a sötéthez, kivette a zsebéből a borítékot, és az ablakokon beszűrődő lámpafényben megszámolta a pénzt. Kis címletekben háromhavi lakbér volt benne. Négy, ha rosszabb környékre megy. Visszatette a zsebébe a borítékot, a hátára fordult, és bámulta a plafont. Nem tudott elaludni. Oldalra fordult, kibámult a nyitott ablakon. Az udvaron égtek az utcalámpák, sárga fény ömlött belőlük a platánokra. Holdbéli tájat bámult: üres volt a kert.

Eszébe jutott a délután talált verébfióka. Felállt az ágyáról, az ablakhoz lépett. A holdfény fehérre színezte a platánok törzsét az udvaron. Annak a fának a tövét bámulta, ahol a fészket hagyták.
Csak annyit látott, hogy valami mozog a sötétben.

Jászberényi Sándor: A Varjúkirály

Kalligram, 2020

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

24.hu/kultura/2020/11/22/varjukiraly-jaszberenyi-sandor-matine/

Komment írása

Article Categories:
24.hu
banner

Vélemény, hozzászólás?